Furcsa izgalom van rajtam. Mint aki randira készül. Még nem pakoltam ki a fél ruhatáram, de az agyamban már ott motoszkál: mit vegyek fel? Hiszen az ember lánya szeretne jó benyomást kelteni. Valami fiatalosat kéne magamra vennem, de azért ne nézzek ki úgy, mint egy veteránbakfis. Csak olyan legyek, hogy majd azt mondják: "egész jól tartja magát". Az én koromban ez már igazi bóknak számít. Sajnos, a koromat nem tudnám letagadni akkor sem, ha a sminkem jobban sikerülne a szokásosnál, ugyanis az evidens. Nem titok senki előtt. No, mindegy, majd csak sikerül összeválogatnom valami visszafogottan ütős cuccot.

Következő kérdés: fényképek. Vigyek egyáltalán? Persze, persze, biztos lesz másnál is. Csak 4-5 fotó. Azokon elfér az életem. A többit majd szóban, lesz rá néhány órám. Meg a többieknek is.

Hányan leszünk vajon? Már azt se tudom, kivel voltam jóban, és kivel nem. Biztos jön olyan is, aki utált engem, és akinek én nem bírtam a képét. Számít ez?! Egy frászt. Talán olyan is jön, akibe szerelmes voltam anno?! De furcsa lenne - lehet, így utólag be is vallanám neki :) Emlékszem, belém nem volt soha senki - az meg pláne, akiért odáig voltam. Persze, ez így normális.

Talán Katásnak örülök majd legjobban. Kevés tanárra emlékszem vissza örömmel. Ő ilyen volt. Közvetlen, halálosan jó fej, fiatalos, és úgy tanította az irodalmat, hogy szerintem ma is abból táplálkozom. A Katás. Tudta, hogy így hívom, és szerintem örült is neki.

Szóval, izgatott vagyok. Közel harminc év után, egész pontosan 27 év után először találkozom az általános iskolai osztálytársaimmal. Gombóc van a torkomban. Azt hiszem, öregszem.