Comment: Olvastalak és nem értelek. A verset persze értem, de a szomorúságot képtelen vagyok megérteni, hogy az emberek miért tárolják magukban hosszú időn keresztül. Szeretném, ha végre valaki megmondaná, hogy mi lesz ettől jobb? Miért nem lehet túllépni egy felejtendő dolgon, miért kell az embernek önmagát marcangolni. Hát tényleg olyan nehéz megérteni, hogy számtalan szépség van ebben az életben még a te számodra is. Elnézésed kérem, hogy a te versednél elmélkedtem, pedig az írások nyolcvan százalékánál tehetném. Győző

Comment: bocsánat, de a gyopa által felvetett kérdést nem bírom szó nélkül hagyni –én, pedig azt nem értem, miért kell olyan könnyen túllépni egy kapcsolaton, ha vége van, miért múlna el azonnal a kötődés, miért is ne fájhatna a szakadás? miért az a természetes, ha mindig csak előre tekintünk, hiszen az emlékek maradnak csak nekünk, hogy éltünk.

Comment: Kedves Szemilla megszólíttattam. Lényegében akár egyet is érthetnék veled, mert egy kapcsolat elmúlása tényleg nem annyi, mintha a kutya lerázza a bundájáról a vizet. Ez igaz, de megkérdezem, kinek teszel jót ha látványosan keseregsz? Legfeljebb az illetőnek, aki faképnél hagyott, de magadnak semmiképpen sem, ha nyalogatod a sebeidet. Miért érdemli meg az illető, hogy még ezt az örömöt is megszerezzed neki? Én úgy gondolom, hogy csak azért is kifelé a jó kedvet kell mutatni, mert ezt érdemli, aki hűtlenül elhagyott. Győző

Épp a napokban olvastam, hogy a szerelmi bánatba bele is lehet halni.
Amennyit én tudok erről a dologról, az tényleg olyan, mintha fojtogatnák az embert, és nem kap levegőt, tehát kapálózni kezd.
A kapálózás ugyebár nem logikai kérdés: az ösztönös. Nem azért csinálja az ember, mert mérlegel, és helyesen dönt, hanem azért mert fuldoklik.
Személy szerint óriási dolognak tartanám, ha az emberek megengedhetnék maguknak, hogy szomorúak legyenek, és nem kellene folyton mosolyba burkolniuk a fájdalmat.
Kicsit úgy érzem, valahogy igazabb lenne az élet, ha nem kellene szégyellnie magát valakinek azért, mert szomorú.
Én is voltam már szomorú, és tudom, milyen ijesztő tud lenni, hogy az ember bezárkózik magába, és hiába akar kitörni onnan, csak egyre mélyebbre kerül.
Kell a segítség, és kell a másik ember, hogy ki lehessen jönni a gödörből, hiszen a mosoly mögé rejtett bánat mégiscsak hazugság, ami újabb sebet ejt az ember lelkén.
Nagyon nehéz talpra állni, ha “nem lehet”-ben él az ember: nem lehet szeretni, azt, akit szeretett, mert a másik egyszer csak nem szereti többé, nem lehet még kimondani sem azt, hogy hiányzik, mert a másiknak már nem hiányzik.. Semmit sem lehet, csak kapálózni, hogy ti, akik kint vagytok a gödörből: segítsetek!