Linácska a kertben szaladgált, parányi lábával időnként belerúgott egy eléje kerülő labdába. Élvezte, hogy a pázsit olyan üde és puha. Bukfencelt nagyokat, aztán folytatta az önfeledt szaladgálást. Megállt a virágágyás mellett, és a szirmokat kezdte tépkedni.

-Linácska nem szabad! Kiáltottam.

Ő huncut nevetéssel befutott a lakásba. Egyszer csak elkezdett kiabálni.

- Ili! Ilike! Gyere be!

Beszaladtam, hátha baj van, mert egy három éves kis betyárnál sosem lehet tudni.

- Mi a baj? Kérdeztem. Ő a bárszekrény előtt ült.
- Szeretnék oda bekukucskálni, mondta.

Tudtam én rögtön, hogy mi az érdeklődése tárgya. Ugyanis ott őrzöm a kis meglepi édességeket.
Tudtam azt is, hogy nem leszek erős, mert amikor reám tekint, elolvadok a bájos arcocskájától.
Gondoltam, próbára teszem.

- Jó, csak áruld el, mit nem szabad? Kérdeztem.
- A virág szirmait tépkedni. Csacsogta, huncut mosolyával alátámasztva mondandóját.
Elnevettem magam, és kitártam a titkos ajtót. Kis kezében
a jutalommal boldogan szaladt a kertbe.

Eltelt egy óra is talán, ismét kiabált.

- Ili, Ilike! Felvettem a nyúlcipőt, és mentem a drága hang felé.

Ismét bent kuporgott a szekrény előtt.
Nem várt a kérdésemre, hogy miért hívott, csak büszkén reám emelte azokat a csillogó szemecskéit, és ezt mondta:

- Nem szabad a virágok szirmát letépni.

Elkaptam, össze-vissza csókolgattam, és egy nagy cuppanós puszit adtam a pofikájára.

Ismét megkapta a jutalmát.

Hogy ezek után mit fogok tenni, azt nem tudom, de valamilyen módon a kérésnek ezt a módját meg kell változtatnom.

Gyerekszáj, ó de édes... és milyen okos!