Válasz zsuzsu hajmeresztőn bátor betörésére. Egy korábbi szöszimmel...

"Minthogy egyik kedves barátom mostanában dalszövegírásra akar rábeszélni, engedtem a nyomásnak és ma (2003. január 26-án) 02.38-kor neki is kezdtem a dolognak, és buzgón rázendítettem (fogaim citerakísérete mellett) az

„Adri áll a ház előtt,
Kulcsa cserbe’ hagyta őt” 
kezdetű nótára.
(Énekelhető a De nehéz az iskolatáska dallamára)

Szóval, mint jó statisztikus felfedeztem, hogy erős sztochasztikus kapcsolat van a Komáromban történő bulik és a lakásba való bejutás akadályoztatása között. Eddig kettőből kettő.
Első alkalommal nem vittem kulcsot, és megbíztam a szülői szóban, miszerint az óraszekrényben mindig van egy tartalékkulcs a későn jövőknek. Hát akkor pont nem volt.
Ma (azaz tegnap, mert már éjfél elmúlt) viszont vittem kulcsot (szemtanú is van rá).
A buli után búcsút intettem a bandának, és a nálam elég sokszor előforduló ártatlan naivitással indultam a bejárati ajtó felé.
Amint kulcsocskámat belepróbáltam (volna) a zárba, rájöttem, ismét lesznek baljós emlékei a Komáromi kikapcsolódásnak.
Változatos jelzők és különböző csúnya kötőszavak kavarognak fejemben, amikor felfedeztem, rossz kulcs van nálam.
Csakhogy! Ezen alkalommal az engem hazaszállító csapat nem várta meg, hogy be tudok –e jutni a lakásba, mint azt tette az előző alkalommal. Felesleges volt, biztos tudatában annak, hogy a zsebemben leledző fémdarabka nyitja a bejárati ajtót. Itt állok egyedül, kizárva, lassan kihűlve.
Indulás előtt egy bölcs(?!) tanácsra (apáméra) otthon hagytam a telefonomat.
No problemo, ha meg nálam lenne, senki se lenne bekapcsolva. Hehe. (Murphy Törvénykönyv, 11. paragrafus, 2. szakasz, 3. bekezdés)
Így rengeteg időm támad megvizuálni házunk szép Eszterházy – sárga színét és a csukott bejárati ajtó kecses díszeit, míg azon probléma megoldásán kreatívkodom, hogy is lehet bejutni a lakásba.
Lássuk az erről készült kisfilmet!
Csapó egyes:
Gyors csengőnyomás. 5 perc várakozás. Semmi. A ház hallgat, süket és néma, a lehúzott redőnyök gúnyosan vigyorognak.
Csapó kettes:
Hősnőnk a garázsablakokat veszi célba. Ablakok végigtaperálása, rázása, kiterjedt szókincsű szakszövegen való gondolkodás. (kőne’ egy pajszer, vagy mi)
Csapó 3:
Speizablak kiszerelésére tett sikertelen kísérlet.
A kudarcélmény feldolgozása. (Nagyon kéne az a pajszer!)
Csapó 4:
Villanyóraszekrény, konnektorok és elektromos mütymütyök molesztálása sem hoz sikert, ott sem rejlik semmilyen kulcs.
Csapó 5:
A szomszéd udvarába való bemászás, öcsém ablakának többi közül való kikeresése. (Bázz, de magasan van!!!!) Hólabdák gyúrogatása következik.
Ahhoz képest, hogy alig látok fel odáig, megpróbálkozom vele.
Lassított felvétel, (alatta Eddie Van Halen Top Gun című száma megy) :
Hólabda megmarkol, kéz hátra, váll-és hátizmok megfeszülve, egy utolsó elszánt pillantás az ablaküveg felé, ééééééés: (még mindig lassított felvétel) ... a hólabda repül-repül-repül, a feszültség  leírhatatlan, majd :
szétfröccsen a célba vett ablaktáblán! A hősnő boldogan ugrik fel a levegőbe, kezével győzelmi jelet mutatva. (Lassított felvétel vége)
Elsőre sikerült telibetalálni! Nagy puffanás követi.
Fejem örül, mint az állat, és szurkolok, hogy az eltrafált üveg mögött jelenjen meg öcsém kevésbé boldog ábrázata.
Minthogy harcedzett pornónéző, és ilyenkor még a Private Gold előtt szokott ülni, reméltem, meghallotta a hóbomba hívó, könyörgő hangját.
De minthogy az ötödik puffanásnak sem sikerült megcáfolni azt a tényt, hogy ő most bizony KIVÉTELESEN édesdeden alszik, jéggé fagyott kezekkel hagyom el a szomszéd territóriumát és visszatérek a teraszra.
Csapó 6:
Újabb tíz perc vakolat és ajtónézegetés (a kellemesen hűvös estében), majd a csengő ismételt megnyomása. 
Ezt sem koronázza siker. Már-már hajmeresztő ötleteket kreálok, hogy hol alszom majd, pl. ilyeneket:
kamra, kutyaól, terasz,….Sebők Artúr haverom pinceszobája na, itt mondom fennhangon:
- Majd ha fagy!!!
Hát, fagy is, mínusz 2 fok van. Nem olyan vészes, lehetne rosszabb.
Sorsomba beletörődve már-már megágyazok a lábtörlőn – kitúrva a macskákat -, amikor utolsó próbaként felkapom a partvist a teraszról és a ház előtt lévő kiskert kerítésére felcsavarodva megzörgetem a nyéllel a hálószobaablak melletti falat.
Sprintelek vissza a teraszra. Az általam feloltott lámpa kialszik. Ez az! Valaki már fenn van!!!!
Kaparászok egy kicsit az ajtón, és anyu félkómás tekintetével nézek farkasszemet nemsokára.
Apám véreres (vagy inkább vérben forgó) szemeit megpillantva nem sok szavam marad.
Hajnali fél háromkor, kinn a hidegben való fél óra fagyoskodás után felettébb üdítő látványt nyújthatok, ezért anyám részvéttel teli, megértő szavaihoz apám is csatlakozni próbál:
-  Remélem, nem verted le a vakolatot!!!!!
Nem is mondok semmit, eltűnök, mint szürke szamár a ködben.
Következtetés levonva. A legközelebb komáromi bulizásnál még indulás előtt felverek egy sátrat a kertben, de minimum jégkunyhót építek.
Hát, ez vagyok én. Mindig, mindenütt azt halljuk, legyünk önmagunk. Én ezt 100%-ig teljesítem.
Ez ÉN vagyok:
BALFÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉK!"

2003. január 26. 03:12