Szombaton ismét ifjonti hévvel és lelkesedéssel néztem a Szent László-menet elébe. 70 km, hegyen-völgyön, árkon bokron.
Teszem hozzá, már nagyon vártam, mert a tavalyi is hatalmas élmény volt, még az eltévedésekkel együtt is.
Az idei kicsit rohanósan indult, egy srác után szaladtam szó szerint, aki olyan gyorsan ment, hogy még követni követtem volna, de sajna nem volt olyan kollegiális, hogy megvárjon a kényszerpihenőknél (ivás, pisiszünet, evés) Egyszer rendesen el is hagyott, és vagy 5 percig futhattam, mire beértem. Utána sporttársat cseréltem. Egy nagyon bajtársias és korrekt fiatal srác lett a túratárs, aki 18 éves kora ellenére már minden létező nagy túrán részt vett és profi módon olvasta a térképet is. Idézem az ő szavait: "Sikeres túrázáshoz három dolog kell: térkép, tájoló, és helyi paraszt". Igaza volt.
Ő megvárt, ha lelassultam az emelkedőn, vagy ha innom kellett.
Most sem maradhatott el az ominózus fül-bedugulás, amit annyit tesz, hogy kb. 10 kilométernél ha emelkedő jön, a bal fülem eldugul. És ez kitart ált. a túra közepéig, azaz legalább 4 órán át hallgathatom a nehezebb szakaszokon felerősítve a saját lihegésemet ami kb. olyan élmény, mintha walkman-en hallgatnék fél fülhallgatóval pornószinkront. Baromira idegesítő. :)
Teszem hozzá, én ráadásul nagyon hamar izzadok, végig csuromvíz voltam a túra alatt, és féltávtól már ha végighúztam az ujjam az arcomon, fehér por formájában söpörhetem le róla a sót.. :)
A másik srác, aki annyira sietett, mert hajtott a helyezésért, a következő ellenőrzőpontnál már sehol nem volt. Elkeveredett, minthogy egyedül volt.
Mi is siettünk, tény és való, de jól éreztük magunkat, ittunk ha kellett, pár percet pihentünk, ha arra volt szükség. Én általában a 20. km után már nem tudok enni, úgy lemegy a vér a gyomromból a lábaimba. Úgyhogy összesen egy almát, egy narancsot és egy apró csokit ettem meg. Ez persze később bosszulta meg magát.
Malomvölgyben, az ötödik ellenőrzőpontnál beértünk egy négyfős civil csapatot, velük mentünk tovább, mert a térkép onnantól hiányos volt, meg a terepismeretünk szintén. Szerencsénkre egy kb. 10 perces kerülőt kellett csak tegyünk (azt is térképhiba miatt), hogy megtaláljuk a hetedik ellenőrzőpontot. Végül meglett, sosem örültem még ennyire katonáknak, mint az ottani pontőröknek. :) A hátralévő kilométerek elég gyilkosak voltak, mert az aszfalton tettük meg őket, Dunaalmástól a tatai elágazásig, onnan a laktanyáig. Ilyenkor olyan, mintha az ember reszelőn járna. Erősen csökkenti a motivációt, hogy úgy mondjam. De végül beérkeztünk, a 24 órásra kiírt civil és 16 órás katonai szintidőn is jóval belül, 12:08 alatt.
Leültem a fűre, ledöntöttem egy jó adag ásványvizet, majd hirtelen felindulásból rókáztam egyet. Aztán csak pislogtam, mert ilyen ravaszdit még nem láttam, ami fekete és bíborszínű (de utólag kiderül, mégsem vér volt). A tábori ágyon megvártam a páromat, aki 14 óra alatt teljesített, 20 kg-os zsákkal, gyakorlóban bakancsban. (katonáknál előírják a menetfelszerelést, min. 15 kg-os súllyal) Ő nyugtatott csak meg, hogy semmi baj, van ilyen. Kicsit felborult az emésztés, de ez előfordul nagyobb megterhelésnél (főleg, ha valaki olyan barom mint én és nem eszik - kellett volna az az egy szendvics)
Az a fiú, akivel először mentem, szintén két órával utánunk érkezett be.

Mi a tanulság? A falkától elkóborló állatot fölzabálják a ragadozók. Magyarul, néha a kevesebb az több, a lassabb az gyorsabb. Mint a mi esetünkben. A csapatjátékosoknak mindig több esélyük van, mint a magányos farkasoknak.
És még egyszer köszönöm Kovács Daninak, aki végigicipelt a távon, diktálta a tempót, olvasta a térképet és végig mesélte a túrás élményeit, hogy szinte észre sem vettem és már vége is lett a távnak...
Másnap megkaptam a legjobb női indulónak járó különdíjat, abszolútban azt hiszem, a 12. vagyok, és egy órát faragtam az időn tavalyhoz képest. Megcsináltam. Most kicsit büszkülök, és vállon veregetem magam. Jól van, te kis irodakukac, még nem felejtetted el teljesen a sajtkukac mivoltodat.
Élmény volt. Most olvasom az idei statisztikát: A 145 indulóból mindössze 73 egyéni induló és négy négy fős csapat ért be. De tudom, hogy mindenkit hajt majd a virtus, akikenk esetleg nem sikerült, hogy csak azért is megmutatja!
Hát akkor sporttársak, jövőre ugyanakkor ugyanott!