A történet nem túl eredeti. Velem esett meg. Kissrác voltam még, amikor úgy az ezerkiláncszáznyolcvanas években valaki egy személyi számítógéppel ajándékozott meg. Nem bízta a véletlenre, csak az alkalmat várta, hogy kijátszva a határvédelem éberségét, honosítson egy C64-est. Én voltam az a valaki. Az anyagiak nélkül, természetesen. Az első fényesre öntött, szürke, műanyag koporsószeget elhelyezve majdani ravatali kelléktáramban. Mennyire utáltam is ezért. De minek is, a másik, alternatív életút, ki tudja..., belegondolni is rossz, hogy mennyi alternatíva van. Ma, amikor gépfüggő rabszolgaként már nem is értek máshoz e nyomorult klaviatúra nyomkodásánál tiszta véletlen, ha fehér, félfamentes papírlapra kihegyezett grafitceruzával írok.
Beleszerettem önnön egómba, és a lehetőségbe, hogy ebben a gépi világban ezután minden az akaratom szerint történhet. Ellentétben a kintivel, ahol a láthatatlan béklyók között szinte semminek sem voltam ura, mozgatója.
És még ma is, szinte várnám, hogy egyszer csak lehámlik rólam a virtuális valóság, a villogó gépszörnyek oldalukra dőlve nemcsak átmenetileg a nap végén, hanem végleg meghalnak, támasztva lassan elcsillapodó zűrzavart, veszett titkárnők, managerek, pillanat alatt megőszülő programozók, mérnökök világméretű on-line kapcsolatrendszereiben, ahol nem működik többé a mentés funkció, megszakad a világhálózati kapcsolat 404- file nem található üzenettel. A háttértárakon hiába várakoznak az adatok értelmetlen halmazai megfejtő kódért
Vagyis kénytelenek lesznek ismét egymás felé fordulva beszélgetni, és személyesen találkozni a partnerek. Helyi kis közösségre bomolva alacsony rendű kommunikációt folytatni. Méltó befejezés lesz. Azonban ma mindennek az elején járunk, jó pár generáció fog gerincbántalmakkal, szemideg károsodással megöregedni a PC-k k.-adik prototípusa előtt elnyűve a windows-ok leszármazottait termináljaik előtt. Erősen gépvilághoz szokottságom révén nem fogok falrengető újdonságokkal szolgálni, szabványosított felületek, karakterkészletek használatával személyiségemre sincs szükség. A részfeladat-orientáció amúgy is az értelmetlen információ morzsák végletekig tökéletesítésére szorít, keletkezésének, céljának ismerete nélkül, futószalag-termeléssel.
Különben megmondták, hogy Isten=E*K(supr a-tol o-ig(sqr(-1))) biokémiai algoritmus szerint leírható, a másodrendű agykéreg funkciózavara során. És az emóciók képlete ennél is egyszerűbb. Milyen megnyugtató.
Nem marad más, mint a kitűzött tervet megvalósítani, újabb szérum-és robotgyárak telepítésével.
Most ezzel foglalkozom. Már nem a saját, más koporsószegét gyártom tömegtételben. Másfelől, ha elkészül a nyugivilág és mindenki elfoglalja a helyét benne, mi értelme lesz létünknek, mi lesz a feladatunk azután, hogy a gépesítettség eléri totalitását? Haszontalanná válunk? Akkor minket is meg kell a törvények szerint semmisíteni. De a törvények biztosan jók, hiszen gépi mechanizmusok alkották...mégis támadt valami furcsa, szorongásszerű érzésem és ha erre gondolok, elszomorodom kissé alapvetően optimista, „C” típusú beállítású jókedvem ellenére
Nem vettem be a reggeli szérumot, talán ez az oka....