Kórház közelében lakunk. Egyikünk sem beteges típus, így „előnyeit” nem, hátrányait annál inkább érzékeljük. Szinte negyedóránként vijjog fel a mentők fülsértő hangja, jelezve, valaki ismét szerencsétlenül járt. Gyermekszületés közeledtét is jelenthetné némelykor, de nem ennyiszer.

Gyakorta elgondolkoztat a tény, túl sok a baleset, a rosszullét, az öngyilkosság…

Mint mindennek, ennek is okait kutatom.

 Elvileg nem kellene ennyi személyes tragédiának előfordulnia, hiszen minden eszközzel rendelkezünk, amire szükségünk lehet a boldoguláshoz.

 Agyunk egy olyan professzionális szerkezet, melynek segítségével problémáink, feladataink könnyű szerrel megoldhatóak volnának. Egy valami azonban hiányzik: a használati utasítás összerendezett működtetésére.

 „Kisördögöm” rosszmájúan megjegyezte: „valaki azt is felgyújtotta a történelem sötét távolában, mint pl. az alexandriai könyvtárat!”

Igaza lehet. Azt olvasom a hermetikus írásokban, valaha sokrétűbben, produktívabban működtünk. Egymásra és önmagunkra hangoltabban, s a „rossz nyelvek” azt is hozzáteszik, az istenekkel is beszélő viszonyban voltunk…

Mára elidegenedtünk egymástól és önmagunktól is. Alvajárókként vagy monomániás akaratgörcsben rójuk köreinket, figyelmetlenül mind külső, mind belső világunkra. Elidegenedésünk veszteségérzetet, elhagyatottságot, félelmet és haragot szült bennünk. Túlélésünk érdekében egónkat szinte betegesen nagyra fejlesztettük, s bizalmatlanok vagyunk mindenkivel szemben, mert rettegünk, ego-buborékunk a másik közeledtére kipukkad, s mi ott kucorgunk előtte pucéron és megszégyenülten.

Az elmagányosodás egyes ijesztő példáira van módom rácsodálkozni. Hallok látszólagos párbeszédeket utcán, buszon, üzletben, mikoris két ember tragikomikumba illő monológja versenyez egymással, melyik tudja előbb lehadarni mondandóját.

Elszomorít, mennyire elfelejtettük a közös nyelvet!

Rosszabb hangulatomban megkockáztatom gondolatban a kérdést:

 Volt valaha is nekünk olyan?