Egy hete, vasárnap (ez is mutatja micsoda fáziskésésben vagyok), csendes, névnapozó mélázásomból pukkanások és durranások, sistergések és dörejek hangja riasztott fel. Mi az isten, kérdeztem magamtól. Aztán rájöttem, vagyis világosság gyúlt - mint fent az égen - agyamban, hát persze, megint egy tűzijáték, egy haszontalan görögtűz. Mostanság igen elszaporodott ez a látványosság, boldog-boldogtalan tűzijátékozik, akárcsak a Nagy gyűlések. Biztosan megint egy Nagy gyűlés volt a Téren. Ilyenkor ott olyan tömörségben vannak az aktivisták és agitátorok, a propagandisták és funkcionáriusok, hogy szinte vágni lehet. Ez a teljesen funkciótlan tűzijáték - na meg Grass Bádogdobja - viszont eszembe juttatott egy réges-régi, szintén abszolút értelmetlen görögtüzet.
Drezda, 1972. Mosen str. 17. Harmadik emelet, középső ajtó. A Mosen str.-nak ez a része, valamint a Tischer és Krenkel str-ék egy kis teret fognak közre. A tér közepén egy neogót, megfeketedett téglájú kis templom. Éppen Elona Richter testén kalandozom - ami úgy hullott az ölembe, oly könnyedén, mint egy hervadt rózsaszirom -, amikor pukkanások és durranások, sistergések és dörejek, Elona kilép mellőlem az ágyból, teljesen meztelen, ringó járásával a nyitott ablakhoz megy (meleg májusi este volt, kb. 9 óra), rákönyököl az ablakpárkányra, ettől a közönségesnél valamivel egészségesebben nagyobb feneke hátrább kerül a gerinc vonalától. Ingerlő látvány. A szoba sötét, de már testére csorog a haszontalan görögtűz sárga, vörös, kék és zöld színpatakjai, látom a popóján a kis gödröcskéket, közelebbről apró krátereket is látni, olyanokat, mint a teleholdon. Mögé lépek, teste tömör és hűvös, hasam derekához, ágyékom a közönségesebbnél valamivel egészségesebben nagyobb fenekéhez szorítom, nézzük a teljesen felesleges tűzijátékot, a neogót, megfeketedett téglájú templomot, ahogyan fel-felvillan az abszolút értelmetlen görögtűz fényében, ó de csodás, ó, ó.
Arra már nem emlékszem, hogyan ismertem meg Elonát - hiszen olyan egyszerű volt, oly könnyű és természetes, mint egy hervadt rózsaszirom, ahogyan leesik társai mellől -, de azt tudom, hogy négy évvel volt idősebb nálam, vagyis huszonhárom volt, egy hervadó virág, elvált, sőt egy gyermeke is volt. Egy pajkos, pufók gyermek, aki reggelente a hasamon ugrált, Aufsteht Paul!, mondta Elona, vagy valami ilyesmit. Persze, én nem keltem fel, úgyhogy Elona elvitte elvitte az óvodába a kis lurkót. Aztán tíz körül megérkezett Ingrid, Elona barátnője, úgyhogy hamarosan visszabujtunk az ágyba mind a hárman, képzelhetitek.
Na, igen így mentek akkoriban ezek a dolgok. Példának okáért, Elona ágy fölött, vagyis a fejünk fölött a falon apró, függőleges vonalkák voltak róva. Négyes, ötös, hatos (sőt, egy hetes is) csoportokban, egy vízszintessel áthúzva mindegyik, mint amilyeneket börtöncellákat ábrázoló karikatúrákon látni. De ezek nem az eltelt napokat jelezték. Hanem mit? Ezt kérdeztem én is Elonától. Nem válaszolt, csak szemérmes mosollyal nézett rám, majd áthúzta egy lendületes vízszintessel a legalul lévő ötös vonalkacsoportot. Megértettem. Az voltam én.
De elmondhatnám azt az esetet is, amikor legjobb barátommal, Attilával (három éve halt meg, felakasztotta magát egy garázsban) mentünk a Ligába, s a villamoson ránkvillantott egy lány, vagyis egy fiú, vagyis egy mittudomén fiúvagylány. Ilyen fiúvagylányt is csak itt, Drezdában lehetett látni, olyan abszolút tökéletesen fiúvagylány volt. A fiúvagylányság tökéletes példánya volt, mondhatnám. Attila mondta: nézd milyen formás, pici feneke van, szedjük fel! (Imádta a formás, pici fenekű fiúvagylányokat.)

Ennyit mára. Legközelebb folytatom. Most már elég fáradt és álmos vagyok, egész nap dolgoztam, vagyis a Tv-t néztem. A parlamenti közvetítést! Néha ezzel büntetem magam. Mazochista vagyok tán, vagy mit jelent ez?