Én, kérem, nem tudom, hogyan lett négy gyerekem!
Csak úgy lett.
Még olyan fiatal voltam! Nem gondoltam bele, hogy a Föld lakossága évente 77 millióval növekszik. Ez azt jelenti, hogy 65 év múlva megháromszorozódik a Föld népessége.
Te jó ég! Mit fognak enni a gyerekeim öreg korukban?
Én erre egyáltalán nem gondoltam, kérem!
Én semmire nem gondoltam!
Én csak gyereket akartam, mert a kisbabák olyan aranyosak.
Dehát olyan fiatal voltam!
Honnan tudhattam volna, hogy egyszer majd megnőnek, azok a cuki pofák, és felfalnak mindent a hűtőből, és csak a rosszra emlékeznek a gyerekkorukból?
Én erről nem tudtam semmit.
Én csak azt tudtam, hogy szeretni jó dolog, és ha már elég nagy vagyok, hogy szerethessek, meg gyereket is csináljak egyszerre, akkor miért is ne csinálnék gyereket.?
Dehogyis gondoltam én arra, hogy hol fogunk lakni, meg hogy miből lesz cipő a lábára!
Én kérem, még sosem láttam gyereket cipő nélkül, úgyhogy meg sem fordult a fejemben, hogy a gyereknek ne lenne cipő a lábán.
És persze, arra sem gondoltam, hogy lakni valahol, az nem olyan egyszerű, de sosem volt semmi egyszerű, úgyhogy emiatt egyáltalán nem izgattam magam. Most mondják meg! Nem mindegy, hogy mi az, ami nem egyszerű?
Szóval, én gyereket akartam!
Belátom, roppant felelőtlen voltam. És önző is, persze.
Csak arra gondoltam, hogy milyen jó is lesz, ha végre lesz egy saját kisbabám!
Nem olyan, amit a karácsonyfa alá tettek anyuék, hanem egy igazi. Aki, nagy buborékokat fúj a nyálából, és néha tündérien gügyög, és elmélyülten csodálja a világot...
Bevallom, az eszembe sem jutott, hogy büdös lesz, és éjszakánként sírni fog, és megszakad a szívem, ha nem tudok rajta segíteni.
És mert az első olyan kis helyes volt, akartam még egyet!
Én kérem, úgy éreztem, hogy egy gyerek maga a csoda, és ki ne akarna csodát teremteni, ha már egyszer képes rá?
Én, kérem, igazi csodateremtőnek éreztem magam!
Csak néztem azt az apró teremtést a karjaim között, és arra gondoltam, hogy ilyen tökéleteset én még sohasem láttam.
Dehogyis gondoltam én arra, hogy ha majd felnő, mi lesz velem.
Én kérem, azt hittem, hogy mindenemet odaadnám azért a pillanatért, amiért a karomban tarthatom.
Úgyhogy akartam még egy gyereket.
Belátom, roppant felelőtlen voltam!
Nem gondoltam a jövőre.
Sem az övére, sem az enyémre.
Nem gondoltam arra, hogy ha el akar menni bulizni, arra honnan lesz pénzünk, sem arra, hogy ha felnő, mihez kezdek majd az életemmel.
Én kérem csak a pillanatnak éltem.
És aztán lett még két gyerekem, mert az élet, az kiszámíthatatlan, és én magam csodálkoztam a legjobban, mikor megszületett a harmadik, hogy háromgyerekes anya lettem.
Komolyan mondom, nem értettem, hogy történhetett, hogy pont én, aki a pillanatnak él, már három gyerekért tartozik felelőséggel.
Akkor még át sem villant az agyamon, hogy lesz még egy negyedik is, és évekig csak azon töröm majd a fejemet, hogy elég édes-e az almapüré. és hogy időben észreveszem-e, ha cserélni kell alattuk a pelenkát.
De az a negyedik gyerek csak úgy becsúszott! Fogalmam sincs hogy történt, de egyszercsak közölte az orvos, hogy "Gratulálok asszonyom, ön terhes!":
Én meg arra gondoltam, hogy akkor most rögtön összedől a világ.
De a világ érdekes módon egyáltalán nem dőlt össze, és akkor az jutott eszembe, hogy nincs mit tenni, ez a kölyök meg akar születni, és ebbe nekem nem sok beleszólásom van.
Elvégre ő egy másik ember! Ő nem én vagyok! Csak egy sejt az enyém belőle, az meg semmi egy embert nézve...
Szóval: most itt állok, felelelőtlenségem teljes tudatában, és azon gondolkodom, vajon mit csinálnék másképp.
Hiszen, ha nem lenne ez a négy büdös kölök, akkor most nem kellene úgy éreznem, hogy része vagyok a túlnépesedésnek.
Akkor nem kellene arra gondolnom, hogy nemcsak magamért tartozom felelősséggel, hanem értük is, és akkor nyugodtan tehetném, amit a szívem diktál.
Ha nem lennének, akkor talán én is sikeres ember lennék, akit a társadalom megbescsül, mert sok pénzt keres, és öntudatos, és magabiztos, meg ilyen lükeségek.
De itt vannak, és olyn szépek a fényképeken, és ha nézem a lányokat, ahogy siklanak a jégen, hát belesajdul a gyönyörűségbe mindenem.
És mióta Nagyonokos lefogyott, már rá sem merek nézni, mert egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy pont én lehetek ennek a ragyogó szépségű lánynak az anyukája.
És ha Ádám megdicséri az ebédet, akkor is csak annyi jut az eszembe, hogy mégiscsak szép az élet, mert igazán könnyű jó anyának lenni: csak finomat kell főzni, és kész.
De mindez persze, nem számít.
Mert a világ túlnépesedik, és gyereket nevelni tényleg nagy felelősség...
Ha tudtam volna, hogy milyen nagy, biztosan nem is mertem volna egyre sem vállalkozni.