Végül lekapcsoltam tévét, számítógépet, mindent, és csak feküdtem a sötétben.

Nem félek a vihartól, és ha tudtam volna, akkor az erkélyről bámultam volna a természet ijesztő erejét, ahogy önmagával küzd - de beesett (sőt zuhogott) az eső.
Így is ki kellett mennem, mert kinn van egy fotel, amit nem szerettem volna ha elázik, hogy betakarjam.
A szél cibálta volna le rólam az alig-ruhát, de abban reménykedtem, hogy ilyenkor biztos nem engem bámulnak valamelyik idelátó ablakból, meg valamennyire már sötétedett is.
Nem volt könnyű, a kezemből folyton kirepkedő, takarónak kinevezett kukazsákszalagot elcsípni, és hozzákötözni a fotelhez, de végül sikerült.
Közben a szemközti iskola udvarán álló fákat is megbámultam, ahogy gyenge vesszőkként hajladoztak a korbácsoló szélben.

Félelmetes volt.

Ezért gondoltam, hogy lekapcsolok mindent, mert ha Isten már rám szólt valami baj megtörténtének lehetőségéről, akkor azzal nem viccelek.

S csak feküdtem a sötétben, rákényszerülve a gondolkodásra. Évfordulók jutottak eszembe, mint például az, hogy ma tíz éve beszéltem utoljára Apuval...
Mivel beburkolt a sötétség, ezek leírását elnapoltam.

Majd világosban leírom, hogy ne csak a sötét gondolatoknak engedjek utat.