Rossz a kedvem. A fene vigye el ezt a borús időt, a fene vigye el a sok hülye embert, nem akarok látni-hallani senkit, mindenki hagyjon békén!
Ilyen hangulatban ülök le hétfőn az asztalhoz. Vacsorázni sincs kedvem, de azért csak megeszem az egyhetes gulyáslevest, belém még jó, szaga meg nincs, kiönteni sajnálom...
Párommal közlöm, hogy rossz a a kedvem, ne érje meglepetés...
Fásultan lapátolom magamba a forró gulyást, nézek ki az ablakon, piszkálom a terítőt. Majd felállok a székről, kibattyogok a nappaliba, ahol az Ember épp a tévét nézi. Előveszek egy papírzsebkendőt és világfájdalmas arccal kifújom az orromat, majd szó nélkül visszamegyek a konyhába.
A párom tudja, hogy ha rosszkedvem van, nem érdemes szólni hozzám, viszont ha pityergek...ott már gond van, ott tenni kell valamit. Még majdnem vissza se ülhettem a tányér mellé, már megjelenik a konyhaajtóban, a szék mellé kuporodik és átölel.
- Mi a baj? Mit mondtam vagy mit csináltam megint?
- Semmit -nyögöm, mert majd megfulladok az öleléstől.
De azért meg kell hagyni, még ha annyira nem is értékelem most, azért jól esik, hagyom, hadd ölelgessen.
- Hát akkor mi a pityergés tárgya? - néz rám hatalmas bociszemekkel, fájdalmasan együttérző arccal.
Ugyanilyen drámai arckifejezésre igazítom az izmaimat és teljes átéléssel, keservesen őszintén közlöm vele:
- Túl forró volt a gulyásleves.... 

(csak ezért folyt taknyom-nyálam-könnyem.. már bocs a naturalista kifejezésért)