Szóval az egész az ajtó becsapással kezdődött. Vagy talán azzal, hogy megszülettem? No nem baj…van még időm kijavítani  a hibát, és lehúzni magam a klotyón. Mindig van remény, sosincs semmi sem veszve. Még mindig van élt azután is….vagy nem, de az ebből a szempontból teljesen lényegtelen kis probléma. Talán sokan azt mondanák, hogy egyáltalán minek töröm magam annyira, hogy egyáltalán mit akarok még az élettől…Van benne igazság….elégedetlen vagyok….magammal…Azt hiszem, hogy a pszichológusok erre azt mondanák, hogy itt már semmilyen kezelés nem segít, kivéve az agyeltávolítást…:) Végül is mit akarok, nem? Végül is bármi lehetséges, kivéve minden pozitívumot…Végül is miért nem örülök ennek? Miért nem örülök a szép kilátásoknak…vagy annak, hogy mindenki mennyire odavan értem…hisz biztos lehet rosszabb is….hisz nap mint nap annyi hülyeséget csinálok, annyi embert bántok meg, és annyi mindent csinálok rosszul, hogy tuti kell még történnie még valaminek…Biztos még meg fogok élni olyan szép hosszú kort, és örüljek neki? Vagy inkább ne? Végül is akár hagyhatom az egész életemet a francba, és mehetnék wct pucolni. Vagy vagont rakodni….Vagy egyszerűen csak itthon maradni és kibámulni a fejemből….vagy talán beülhetnék a hajléktalanok közé pénzt keresni….a szenvedést, és semmittevést így is olyan jól csinálom már….Biztos igaza van  mindenkinek amikor azt mondják, hogy milyen szemét vagyok, egoista, önző, hogy engem nem érdekel senki más, hogy másra se gondolok csak magamra.  Végül is ideje már kertelés nélkül csak ezt csinálni…ezt csinálni napi 24 órában, amit elvárnak…Megcsinálom, csak mondják meg hova üljek, csak mondják meg hogy hogy tartsam a kezem, hogy hogyan csináljam pontosan. Döntsék már el végre, hogy mit akarnak velem kezdeni! Minden nap elmehetnék napi 24 órát is dolgozni, aztán hazajönnék és csendben bedőlnék az ágyba. Nem gond. Aztán persze jönnének azzal, hogy miért nem szólok hozzájuk egy szót sem. Amikor szólok, akkor meg azzal, hogy miért szólok. Vagy miért nem tudok normálisan beszélni velük, vagy miért nem látom be, hogy milyen önző vagyok, vagy miért hibáztatok másokat, miért nem magamat, vagy miért beszélek vissza, vagy miért bánok velük így, amikor megmondom, hogy mit gondolok…Persze igazuk van. Tőlem már csak ez telik, én már csak ilyen segg vagyok, vagy indulatos, vagy ami tetszik. Miért nem egyszerűen, és röviden azt mondják, hogy nekünk ez nem jó, és inkább csináld azt? Miért kell hozzá tenni, hogy te olyan szemét állat vagy hogy ezt csinálod velünk? Mintha ez engem annyira ösztönözne…Hát nem mondhatnám. Ez mindenre ösztönöz, tehát semmire sem legfőképpen, de cselekvésre biztos nem. Ez max arra jó, hogy ne szóljak egy szót se, hogy ne is adjak rá okot, hogy zavarja őket valami, és szépen csendben elvegetáljak, vagy letargiába essek, és inkább fel se akarjak kelni, vagy ha sikerült felkelnem, akkor minnél hamarabb újra el akarjak aludni, vagy olyan tevékenységet végezni, ami mellett szinte nem is kell élnem. És még csodálkoznak rajta, hogy nem vagyok túl kedves, hogy nem mosolygok rájuk percenként? Nem’ tom, hogy egyáltalán érdemes lenne-e bármit is csinálnom, bármibe is belekezdenem, vagy egyáltalán élnem….Mondják meg mit várnak tőlem, azt jól van, és ha képes vagyok odáig eljutni, hogy felkeljek, és megcsináljam, akkor megcsinálom. Ha nem felejtem el a nagy nemélés közben. Végül is ennyi. Lesz ez még ígyse…:)

S mikor kiléphetnék az életbe megrettenek.

Megrettenek, hogy megnemfelelek.