Sosem láttam még ilyet, mint amit tegnap.
A vihar előhírnöke, az erős szél megérkezett, bemenekítettem a növényeket a terasz korlátjáról. Aztán az eső is megindult, kopogni kezdett a terasz műpadló borításán. Becsuktam az ajtót, és mentem volna lefeküdni. Tíz óra tájban járt az idő.
És akkor jött az első villám. Felkaptam a fejem, visszafordultam és a teraszajtóhoz nyomtam az orromat.
- Villámlik! – lelkendeztem.
Mint a gyerek, aki meg akarja lesni a Jézuskát és szemével a kulcslyukra tapad, úgy tapadtam én is orrommal az üvegajtóra. De nem volt az igazi, a félig fedett terasz sokat elvett az kilátásból, az ablak előtti szobanövények szintén. Feladva a leselkedést lefeküdtem a párom mellé, de természetesen továbbra is az ablak felé fordulva. Ekkor egy akkora villám hasította szét az eget, hogy az égbolt teljesen kivilágosodott, és fülsértő mennydörgés követte.
- Ez pont fölöttünk van - nyugtázta párom.
Ő percek alatt elaludt, én azonban nem bírtam tovább, felkeltem, és egy fürdőköpenyt magamra borítva halkan kinyitottam az erkélyajtót és kisurrantam. Sosem láttam még ilyet, mint akkor. Mintha elszabadultak volna Zeusz isten pajkos villám-kölykei és fogócskát játszottak volna városunk fölött. Eddig mindig egy-egy villámmal megelégedett a vihar, csak hogy megmutassa erejét. Most nem. Valamint az is kiderült, hogy nem csak a klasszikus, függőleges fajtája létezik, hanem néha át-átszaladt egy villám vagy „villámköteg” az égen horizontálisan is. De csak úgy futólag, sietve, ahogy a gyalogos teszi a zebra nélküli úttesten. Annyiféle hasonlat és metafora jutott eszembe rájuk. Ritkán megjelent egy-egy termetesebb, hatalmas fény-lény is, elneveztem Amazonasnak. Ugyanis felvillant, majd úgy szerteágazott, mint az Amazonas a mellékfolyóival. Mint ahogyan a tűzijáték petárdái robbannak szét. Előfordult, hogy egymást kergették át az égbolton, keletről észak felé. Megjelent az egyik, aztán előtte egy a másik- aztán a harmadik és a negyedik… egy vonalban…egymást gerjesztették. Fogócskáztak. Az égbolt úgy villogott, mint egy lelassult a stroboszkóp. Percenként, félpercenként egy. Függőlegesen, vízszintesen. Keresztül-kasul hasították az eget, felbukkantak, majd újra eltűntek, néha várattak magukra, de aztán annál nagyobb csapatban jelentek meg és gyújtottak szinte nappali világosságot.
Megbűvölve - mint később vettem észre: tátott szájjal – álltam odakinn, és csak azért nem hajoltam ki a korláton, mert az eső azért szorgalmasan esett és pedig frissen elkészült frizurával azért talán mégse… Egyszer már majdnem visszatértem a nappaliba, amikor északkeleten egy olyan villámcsapat szelte át az égboltot, hogy ismét csak maradásra bírt…
Fel-felujjongtam. Mint kisgyerek a tűzijátéknál.
- Azta! – jelentettem ki. - Villámparádé!
Párom nyöszörgő, álomittas hangon kérdezte:
- Hol vagy?
- Idekinn…

És még maradtam is jó ideig. Jó néhány „azta!” és „nem semmi!” és „húúú!” után , amikor már csak messze, a város keleti részében lehetett látni fényeket felvillanni, végül visszatérem a szobába. Ilyen élményt kár lett volna kihagyni. Valaki megkérdezte, miért nem fényképeztem. Elvette volna az egész varázsát. A villámok felbukkannak, majd eltűnnek, gyorsak, mint ahogy a szólás is tartja. Ha végig a fényképező lencséje mögött izzadok, hogy mikor tudok elkapni egyet, talán a felét se látom. Nem tudtam volna így élvezni.
És még ha csináltam is volna képet… néha előkotrom a Képek mappából, megnézem, de az már nem ugyanaz. Így viszont örökre megmarad itt benn, és nem tudom, nem akarom másként visszaadni, mint így, írásban. A látványt pedig a fantáziátokra bízom.