Jó és mozgalmas nap volt tegnap. 8-kor indultunk Aradra, két főnököm, én + 1 sofőr. Közben kiderült, hogy 10 helyett 1-re kell mennünk tárgyalni (magyar idő szerint), így Battonyánál pihentünk (forró csoki, kávézás, sörözés – kinek mi jutott). Még nem voltam Romániában, így kíváncsi voltam, hogy mennyivel másabb, mint itthon. Nem sokkal.
Arad külvárosa és egy-két jármű, no és a közlekedési morál elég balkáni, de a városháza és környéke szép, Szegedre emlékeztet (szecessziós stílus – asszem). Szerencsére volt bőven időnk egy belvárosi sétára. Sok multi cég is bent van már. Voltunk egy nagyáruházba is, bőrdolgokat (cipőt, táskát nézni), de nem olcsóbb semmi, mint itthon. Aztán dél-fél1 fele vettem egy helyes zöldséges sráctól 2 banánt (ebédre) forintért, leiben kaptam vissza. Hiába a nemzetköziség.
Utána kimentünk a partner céghez tárgyalni. Anca egy velem egyidős csajszi, akivel kapcsolatban vagyok, nagyon aranyos volt. (Ráadásul úgy néz ki, business is lesz.) Mutatott a minta pólóikból, az egyiket ki is néztem magamnak: egy S-méretű, Swarovski kristályokkal kirakott, szitázott barnás színű, Cupido-angyalkás top. Megjegyeztem, hogy ezt megvenném, erre nekem adta.
Tárgyalás után start haza, határ előtt még egy szuvenír boltban megálltunk. Vettem egy szalmakalapot. Nagyon tetszik, olyan nőies. Egyből „nagyasszonynak” éreztem magam, pedig vasárnap még első szavazónak néztek kis, virágos blúzban smink nélkül :). Aztán a két határ közt a vámmentes boltban vásárlás, majd ismét Battonya és ismét sörözés (nekem őszilé, sofőrünknek narancs). 5 után értünk haza, de élveztem ezt a napot, ráadásul megmaradt a 25 euróm! :)
Furcsa azért, hogy utazás közben mi minden nem jut az ember eszébe. Oda fele Attila (volt cégemnél akkor még csak műszaki igazgató volt, most már ügyvezető), hogy szinte szó nélkül suhantunk át Ausztrián, mikor Dániába mentünk, jó kis hard rockot hallgattunk, és valahogy éreztük, hogy feleslegesek a szavak.
Aztán az, amikor Belgiumba 3asba, Attila, Lajos és én mindig összejöttünk esténként az ő szobájába iszogatni, beszélgetni. Most is elmosolyodok, ha arra gondolok, amit Rózsa barátnőm mesélt pár hete, hogy Attila, abban az időben (3-4 éve már) sokat emlegetett engem a baráti társaságának… csak hát 17 év korkülönbség, meg a feleség és a két kamasz gyerek. De vonzott engem is nagyon a sármossága. Volt és van kisugárzása.
Aztán visszafelé Bé ugrott be (Ferinek hívták, de fősulis korában ráragadt ez a becenév), ahogy hazafele tartottunk a Tisza-tóról 2 éve. Balkézzel kormányzott, jobb keze a combomon pihent. Az Alföld látképe, a mindig megnyugtató, biztonságot sugárzó otthoné, hisz ez a szülőföldem, ehhez jött, hogy a fejünkben még a reggeli ölelés emléke élt, és az, hogy jó lenne most félreállni, és kiteríteni a polifómot a kukoricásban :), de sietni kell haza, hisz Anyáék itthon ebéddel várnak. Aztán Ákos tavaly nyárról, hogy a pécsi kiruccanásunk semmiféle emléket nem hagyott bennem, mármint se romantikusat, se intimet, se szexit. Hmm. Talán, mert én szerveztem mindent, és az volt, amit én terveztem, akartam. Semmi spontaneitás – leszámítva a közös fürdéseket a hatalmas kádban. :).
Nosztalgia. Múlt utazások, érzelmek. Milyen messze is vannak már, emlékek ösvényén jutok vissza a pillanatokhoz és csak mosolygok.
2004. június 15. |
