Azt elfelejtettem tegnap leírni, hogy is volt az az eset a hagymakarikázással. Most elmesélem.

Háát, az úgy vót, hogy egyszercsak így szólt hozzám az Asszony: Te, Apjok, úgy csinálnék ebédre egy kis hagymás, sült pipimájat, nem szeletelnél le két szép egészséges hagymát. De, mondom, nagyon szívesen. Így is lett. Leszeleteltetett, vagyis inkább karikákra vágtam, bele a forró olajba, vígan sercegett, amikor bele a csíkokra vágott vörösesbarna csirkemáj, szive Bundinak félretéve, mert azt nem szeretjük. Már majdnem kész lett, amikor azt monjdja Anyjok: Te, Apjok, kevés lesz ez a csirkemáj négyünknek, ne csináljak hozzá egy kis savanyú kolompér levest? De, mondom csinálj. Akkor vágj má' fel légy olyan kedves egy szép egészséges...Mit, kérdezem, hagymát? Igen, igen, mondja Ő, és kuncog. Jó, mondom én, és felvágtam még eggyet. Már majdnem kész lett, mármint a leves, amikor azt mondja nekem az Asszony: Te, Apjok, a kutyával meg mi lesz? Mondom, hát, mi lenne? Hát, hogy neki is kéne valami. Van itthon egy kis csirkefarhát, dehát, tudod, hogy főzve nem nagyon szereti. Hát, hogy szereti, kérdezem. Pörköltnek, feleli. Pörkölnek? Ha pörkölt...akkor...HAGYMA!-és a nevetés, pukkadozva mindketten. Na, jó! Felvágtam azt is. Csuda jó kedvünk kerekedett ezen az egészen. Aztán kész lett az ebéd. Hazajött a két fiú. A nagyobbik szedi a levest, közben azt mondja nekem: Apa, karikázzál már fel egy hagymát nekem, mert ezt a levest avval szeretem...

Nahát, így esett.

Még azt is elfelejtettem megírni, hogy megint kimentem edzeni a határba. Csúnya, hideg szél fújt, amolyan csontba hatolós, északi. Edzek már vagy tíz perce, amikor a két vesém feltávírózik a gerincvelőmön az agyamnak: Hé, öreg mond meg a Gazdinak, pucoljun innen, mert "hűdést" kapunk. (Honnan ismernek ilyen szavakat ezek a vesék?) Az agy persze rögtön szól nekem, soha sem késlekedik egy pillanatot sem, igen mondom érzem, de nehogy már ez az Északiszél-Démon kibabráljon velem, tudja meg, nem Ő az Úr, még lenyomom ezt a pár gyakorlatsort. Nézd, a Füvet, mondom az agynak, azok se ilyednek meg, a Földre lapúlnak, minél erősebb a Széldémon ők annál inkább a talajra simúlnak, mintha erejüket a Széldémontól vennék el, és ha már nem fúj, ha már meghal a szél, akkor ők felegyenesednek, mintha mi sem történt volna. De filozófikus hangulatba vagy, mondja erre az agy. Hát igen. De, a két vesém nem volt ilyen művelt a Zenben, így aztán jól megfáztak. Érzem őket rendesen.

Ez volt tegnap. Ma nem történt semmi különös, egész nap irkafirkáltam, tévéztem bent a munkahelyemen. Megírtam a mai két névnapos verset, elég jó sikerült mindkettő, főleg az Olimpia. Kóstolónak ideirom:

 Olimpia gyönyörű meztelen lány
 fut, ví, korongot dobál
 éljenzi bent sok ógörög leány
 s ógörög ifjak valahány
 szivük őérte hevül
 de szigorúan a stadionon kívül.

 Ó ha tudnák, bár homlokán
 a győzelem babér-csokra
 véle én kélek itt belül
 minden éjjel birokra.

A kapcsolati tőkéről most nincs kedvem írni (pedig hálás téma), majd holnap.