A napokban kezem ügyébe került egy kislányomról és rólam készitett felvétel. Pontosan emlékszem még a dátumra is, július 4-et irtunk, Annuska utolsó hetét töltötte Montpellieren abban az intézetben, ahová csaknem 10 évig járt. Búcsú ünnepet rendeztem neki. Már elöre féltem, hogy szokásához híven nem akar majd maradni, mert számára érkezésem mindig azt jelentette, hogy megyünk haza. De most nem! Érdekes, talán megérezte, hogy ez az utolsó alkalom? Nem tudok válaszolni erre a kérdésre, minden esetre türelmesen üldögélt mellettem a kerti padon. Kezében az ajándék, körülöttünk pedig társai, kis "barátai", akik az egészböl talán csak annyit fogtak fel, hogy ünnepség van...

Mennyi gondolat szalad át hirtelen az emberi agyban. Mintha látnám, amikor elöször érkeztünk meg férjemmel, körbevezettek bennünket az épületen, s minden olyan idegenek tünt. Lassanként megszoktuk, Annuska is. Milyen öröm volt számomra, mikor esténként két kezét kitárva szaladt felém, s egy percet sem akart maradni... MEGISMERT! micsoda hatalmas dolog ez egy ilyen beteg kislánynál...

Emlékszem a májusi, kerti ünnepségekre, melyeket hagyományosan megrendeztek, ebéddel összekötve. A fiuk még kicsik voltak és bicikliztek, mi meg Annuskára vigyáztunk, hogy nehogy valamit lekapjon az asztalról. Kettesben.

Most egyedül ülök vele, s elöttünk hatalmas változás áll. Meg kell lépni ezt a lépést is. Vajon hogy lesz? Vajon lesz erönk elviselni az elválást? Szorosan simul hozzám kislányom.

Nem tudom könnyek nélkül nézni ezeket a képeket. Pedig azóta két hónap telt el. Annuska több mint két hete távol van, naponként telefonálok és érdeklödök iránta. Jól van, ne aggódjon kedves anyuka, nagyon jól van .... Istenem, elhiszem, s örülök neki szivemböl, hisz ennél jobbat nem is kívánhatok neki. Hogy boldog legyen...

Holnap meglátogathatom, most elöször, mióta elment. Vajon milyen lesz? Kicsit szorongva várom ezt a találkozást. Nem attól félek, hogy neki rossz, nagyon jó helyen van, kitünö ellátásban részesül.

Hanem saját magamtól...