Várunk. Mindig várunk valamire,  ki erre, ki arra. Van, aki nagy álmokat engedhet meg magának, van, aki kicsiket, aztán van olyan is, aki nem engedhet meg magának hatalmas vágyakat, mégis nagy dolgokra vágyik. Na ők általában boldogtalanok. Mégis várnak, hogy egyszer beüt a nagy valami.

Tehát mindenki vár valamire, arra, hogy nyár legyen, és lekerüljön a bundabugyi, arra, hogy tél legyen, és felkerüljön a síléc, arra, hogy csak ez a hét teljen el, utána már jobb lesz, és arra, hogy még két hét, és szabadságra mehetek, vagy a karácsonyra, mert akkor megkapom a legfontosabbat, amire vágyom, vagy az év végére, mert akkor lecserélem a Mercimet, vagy veszek egy villát az osztalékomból Mauritiuson...

Várjuk, hogy teljen az idő, és közben eszünkbe sem jut, hogy bakker! telik az idő. Ha jól belegondolunk az ember a legszerencsétlenebb faj ezen a nagy sárgolyón, mert tudja, hogy ha nem történik vele semmi különös, akkor kábé meddig él. Saccolok: nyolcvan évig. Addig meg folyton siettetjük az időt, hogy teljen már, és olyan ritka, amikor meg akarjuk állítani a percet, mert akkor annyira jó... Mert a jótól is mindig van jobb, és lapoznánk már, hogy következzen az a még jobb. Annyira sietünk a saját elmúlásunk felé, és nem is vesszük észre, hogy mennyire sietünk felé, mert el vagyunk foglalva a sietéssel, hogy történjen már valami, ami jó, nagyon jó, aztán valami még jobb, és még jobb...