Gangos bérház belső folyosóján állt a kövér kisfiú. Szombat volt, a ház egyik lakásában mégis komoly munka folyt, egy játszóház nyitotta meg ott aznap a kapuit. A kisfiú a földszinten lakott, és még sohasem járt az új, nagyon modern, mindenféle izgalmas játékkal felszerelt játszóházban. Vágyakozva függesztette rám hatalmas barna szemét, pufók arca epedve fordult a bejárat felé, ahol sorjázva mentek be a gyerekek a szülőkkel, s jöttek kifelé azok, akik már kijátszották magukat.

-         Szia! Erik vagyok a földszintről – mondta nekem, és várakozva nézett rám.

-         Szia – mondtam, és nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek a gyerekkel. Ácsorgott és engem nézett, egyik lábáról a másikra állva billegett. Zavart. Rengeteg emberrel kellett egyszerre foglalkoznom, nem cseveghettem Erikkel.

-         Bemehetek? – szedte össze a bátorságát, és barna arcán a zavar pírja ütött át.

-         Nem tudom… - jöttem zavarba én is, mert tényleg fogalmam sem volt, hogy beengedhetek-e egy gyereket, aki sosem lesz fizetőképes kereslet. – Szerintem csak azok mehetnek be, akik a szüleikkel jönnek… - mondtam, és éreztem, hogy ez nagyon rosszul hangzik, és különben is, ez egy játszóház…

-         Nekem nem fog feljönni az anyukám… - mondta elkeseredetten, könnybe lábadt nagy barna szeme.

Egy perc szünetem kerekedett ekkor, épp nem akart senki bemenni és kijönni sem, nem kellett kérdőívet kitöltetnem vagy a távozó gyerekeket lufival, hűtőmágnessel kényeztetnem, a szülőket a kedvességemmel lekenyereznem, úgyhogy Erik felé fordultam.

-         Tudod, mit? Megkérdezem… - mondtam, és beszaladtam a vezetőhöz.

Zsóka, a vezető azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány a hatalmas érdeklődés őt magát is meglepte.

-         Jól tele vagyunk, igaz? – nézett rám űzötten. – Látod, milyen jó, hogy eljöttél? Most nem is tudom, ki foglalkozna az érkezőkkel.  

-         Itt van ez az Erik gyerek… – kezdtem, de közbevágott.

-         Engedd be, úgy odavan, már máskor is szeretett volna körülnézni… Engedd csak be nyugodtan, végül is nyílt nap van, nem igaz? – és már futott is tovább, mert valamelyik teremből gyerekbömbölés hallatszott ki.

Visszamentem a helyemre. Erik ott álldogált, és várt. Várta a számára oly fontos választ.

-         Bemehetsz – mondtam mosolyogva. – De a bejáratnál húzd le a cipődet, úgy, mint a többi gyerek… - szóltam még utána, mikor boldog vigyorral az arcán eltűnt a szemem elől.

Az érkezők és a távozók folyamatos munkával láttak el, már el is felejtettem a közjátékomat a kövér kis Erikkel, amikor újból felbukkant mellettem.

-         Köszönöm szépen, hogy beengedtél – mondta boldog mosollyal kerek arcocskáján. – Tudod, engem nem nagyon szeretnek az óvodában…

-         Miért nem szeretnek? – kérdeztem, bár már az is meglepett, hogy még csak óvodás, azt hittem, hogy legalább másodikos.

-         Mert ilyen kövér vagyok… - mondta.

-         Ugyan… majd lefogysz. Mások is megnőnek, aztán lefogynak – bíztattam.

Ő csodálattal nézett a szemembe.

      - Te olyan szép sovány vagy!  - mondta meggyőződéssel, és szinte úgy nézett rajtam végig, mint egy felnőtt férfi. – Nekem az anyukám is dundi, az óvónéni meg egyenesen dagadt! – De te…

Felnevettem. Milyen régen is mondták rám azt, hogy sovány vagyok? Nahát nem mostanában volt, az biztos. Milyen relatív ez is.

-         Köszönöm Erik – mosolyogtam rá, tudtam, hogy hatalmas hálát érez, amiért beengedtem. – Igazán nagyon kedves vagy. Kérsz egy lufit? Hűtőmágnest?

-         Kaphatok mindkettőt? – kérdezte ragyogva.

-         Persze. – mondtam. – Minden gyerek kapott, aki nálunk játszott, te is kaphatsz –  adtam neki lufit is, hűtőmágnest is, és tudtam, hogy erre a napra egy gyereket egy kicsit boldoggá tettem.

És ez a gyerek a boldogságával engem egy napra  egy kicsit boldoggá tett.