Nemrégen írtam:

A bohóc és a király

Végül a bohóc felkelt,
kibogozta összegubancolódott lábait,
odament leghűségesebb nézőjéhez,
a királyhoz,
s földig érő kabátja csücskével
letörölte annak könnyeit,
felemelte állát,
hogy belenézhessen szemébe,
és mosolyt lophasson
szeme sarkába.

Minden bohócnak szüksége van egy királyra (vagy egy királynőre).

-o-o-o-

Volt, aki nem értette a bohócot, hisz a királynak udvari bolondja volt egykor. Kénytelen voltam megindokolni, hisz én nem az udvari bolondra gondoltam, bár azoknak valamennyire  bohócoknak is kellett lenniük (szerintem).

Ezért válaszoltam:

A bohóc én (is) vagyok,
néha talán az udvaron,
s kell egy király,
akinek számít a szava,
akinek eljátszhatom
tréfáim, vagy bánatom,
akitől bíztatást,
vagy kritikát kapok
- őszintét, de aki
közben nem tapos el,
mert lelke mélyén
ő is egy bohóc,
bár most épp
az én fejemen a kóc.

Mert mindannyian bohócok (is) és királyok (is) vagyunk!