Meggyűlöltem a magányt.
Nem hittem volna, hogy bekövetkezhet.
Ő se.

Épp a magányt, ami mindig is az utolsó mentsváram volt. Ahová elbújhattam legrejtettebb, legféltettebb önmagamba.
Talán azért történt, mert most már nincs hová menekülnöm, mert bárhová mennék is, mindenhol Őt találnám.
Ő vagyok teljesen, minden porcikámmal.
Ha csupán a legkisebb sejtem nem Ő volna, az már nem én volnék. Kivetném magamból -Belőle.

Egyedül vagyok.
Hiányzik.
Szenvedek.
S most még a magány sem segít rajtam.

Persze tudom, hogy lesz majd még másképp.
Amikor majd nem lesz. És úgy fogom érezni, hogy én sem vagyok.
S akkor majd összeszedegethetem régi kincseimet.
S köztük majd megtalálom úgyis újra, a magányt.

Bolond vagyok.
De bolondok vagyunk mindannyian.
Hiszen milliónyi homokozóból áll össze ez a világ.
Bennük élünk, építjük fel terveinket, álmainkat.
Amelyek majd összedőlnek, s amelyeket összedöntünk.
S aztán keresgetjük régi kincseinket.
Újra, és újra...

Miért?

Talán azért, mert amíg egy gyermek őszintén felnevet, az megnevettet minden szívet.
Úgy érzem, ezért, mert szeretni születtünk.

megjegyzés: Ahol nem dől össze soha semmi, ott valami nagy 'bibi' van, mert "Az élet ízét csak a bolondok ismerik." (Jáfíi: Raúd Al Radzsákín)