Sohasem élek olyan kifejezésekkel, hogy a világ ilyen...te olyan vagy, hogy Gyurcsány rossz, Orbán jó, a virág piros, a papír kék és a tengeri kagyló ehetetlen. Mert minden szerintem van, elképzeléseim meg szubjektívek, némi előítélet, rossz tapasztalás is közbe eső tényező lehet, így hagyom a dolgokat beérni magam körül.

A kert rendjét régen globálisan szerettem volna megoldani. Kimegyek, megbuggyanok és estére tökéletes látvány emlékével alszom el. Na, ez nem működött. De abban a pillanatban, ahogy agyam Béta-állapotban a részben az egész képzetére fókuszált, igaz kisebb léptékben, apró részletekből kiindulva az egész iránya felé, - sikerült rendet teremtenem. Szerintem persze, mert a rend is szubjektív.

H. Andi iskolatáskája jelenti számomra most a szellemi kihívást és Brünhildájé, Zsoltié, a kiselsős Noémié...Szerintem dög nehéz, pedig én az átlagnál erősebb fizikummal rendelkező nő vagyok, mások szerint. A táskák közel húsz kg-ot nyomhatnak, a gyerekek átlagosan 20-50 kilót a mérleg szerint, ez azt jelenti, hogy testsúlyuk jelentős hányadát a hátukon-kezükben-vállukon cipelik, ez nem jó, nem helyes. Ebből a problematika körből kellene kiindulni...eljutnánk a pedagógus sikerorientált didaktikus gondolkozásától egy parányi részegységhez, ami az Oktatás egész ügyét tekintve jelentéktelen probléma: a gyerek... ugye...a tanuló szerintem-je, az ő lelkének igazságai merre is tartanának, új tanmenet, óravázlatos, gyerekközéppontú tanítás, a tesi órák, könnyebb teher, agykontrollal, vagy anélkül létrehozott lelki és fizikai egyensúly...Honnan is indultunk el? H. Andi, hetedikes tanuló iskolatáskájától. És lám, eljutottunk az Oktatásügyi problémák megoldásáig. Szerintem.