A párommal 5 éve ismerkedtem meg, õ is és én is egy válás után voltunk. A kapcsolatunk elején elmondta, hogy el van kötve, mivel Angliában (ahonnan õ jött) a férfiak így kímélik meg a nõket a védekezéstõl, és a férfiak vállalják a sterilizációs mûtétet.
Amikor komolyabbra fordult a kapcsolatunk, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi lesz, ha majd gyereket akarok tõle, és nem lehet. Ezért körbejártuk –akkor még elméletben- a lehetõségeket, és olvasgattam könyveket, hogy a mi esetünkben mi lehet a megoldás. 2004 év elején úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy meddõségi központba, ahol majd mindenre választ kapunk, ezért bejelentkeztünk a Budai Meddõségi Centrumba. Itt elmondták az elsõ konzultáción, hogy milyen lehetõségeink vannak, milyen vizsgálatok kellenek, és majd ezután tudunk a programhoz hozzálátni.
2004 májusára minden szükséges kivizsgáláson átestünk.
A beültetés 8.napján pozitívat teszteltem, majd elmentünk nyaralni Franciaországba, azt gondolván, hogy terhes vagyok, és már megtapadtak, õk ott is maradnak.
Sajnos azt hittem, hogy az utazás későbbre esik még korábban, és a kezelés pedig nem tart eddig. Az utat nem tudtuk már lemondani.
A nyaralás alatt mindig + at teszteltem, de egyre halványabbat. Végül elmentem kint egy HCG vérvételre, és kimutatták, hogy lecsökkent a HCG szintem 5-re, ami azt jelentette, hogy elment a terhességem, vagy csak biokémiai terhességem volt. Amikor megtudtam az eredményt, nagyon kiborultam, és minden bútorba belerúgtam a szobában, és sírtam. Aztán másnapra összeszedtem magam, és megpróbáltam legalább a nyaralást élvezni ha már nem vagyok terhes.
Mikor hazajöttünk minél elõbb neki akartam rugaszkodni a következõ kezelésnek. Szeptember végén, már rövid protokollal kezdõdött a stimulációm, ami kb 2 hetet vett igénybe. Megint magas volt a hormonszintem nagyon, de a leállítást megint megúsztam. 30 petesejtet szívtak le, ebbõl 12 nagy volt, amibõl 4 petesejtet kértem lefagyasztani, 8 petesejtet kértem megtermékenyíteni. Másnap telefonáltam, és közölték, hogy rossz hírük van: csak egy termékenyült meg, mivel a fagyasztott spermiumok nem mozogtak, és szinte mind élettelelen már, így egy embirónk lett. Még a négy fagyasztott petesejtet is kértem felengedni, de azok sem termékenyültek meg, mivel a spermák már nem voltak életképesek. Így egy embriót kaptam vissza október elején, amivel gondoltam esélyem sem lesz. A 10 napon halvány pozitívat teszteltem, de belül éreztem, hogy nem fog sikerülni. Sajnos igazam lett, szombaton hiába volt + a tesztem, hétfõn a vérvételen 2 volt a HCG szintem, így csak biokémiai terhességrõl beszélhettünk megint. Az orvosom biztatott, hogy ne adjam fel! És ez is erõt adott.
A párom nagyon kiborult, és magát okolta, én már nem sírtam, hanem elrohantam edzeni az edzõterembe, hogy kiéljem magam valahol. A sport sokat segített: feldolgoztam vele a kudarcot, és segített tovább lépni.
Orvosom tanácsára már nem kezdtünk 2004-ben újabb kezelésbe, csak 2005 januárjában.
Mivel már elfogyott a fagyasztott sperma, ezért a páromnak új mûtétet kellett csinálni. Elhatároztuk, hogy friss anyagból indulunk, így a páromat aznap mûtötték meg, amikor nekem volt a punkcióm. Az eredményeket tekintve sperma donort is választottunk, amit a páromnak nagyon nehéz volt elfogadni. Végül szerencsére mégsem kellett. Most nagyon kevés hormont kaptam, és hihetetlen módon úgy reagált a szervezetem, hogy csak 3 petesejtem lett: teljesen elkeseredtem.
Sperma lett, még mozgót is találtak. Másnap felhívtam a kórházat és közölték, hogy háromból három megtermékenyült, aminek nagyon örültünk, mert azt gondoltam, hogy háromból egy fog megtermékenyülni. Mindet beültették, és hazajöttem. Már nem hittem, és nem is reménykedtem, otthon lézengtem 11 napot, ebbõl az elsõ 3-4 napot nagyjából fekvéssel töltöttem, ami nagyon nehezen ment, meg dolgozgattam itthon számítógépen, ezzel jobban ment az idõ.
A 7.napon vettem tesztet, és + lett, de tudtam, hogy a hetedik napon tilos tesztelni, mert még elvileg nem mutathat semmit. A 8.napon megint teszteltem, és már erõsebb lett. Okulva az elõzõ kettõ esetbõl úgy döntöttem, hogy majd csak akkor hiszem el, ha az orvosom is ezt mondja. Annyira ideges voltam a hétfõi vérvételen, hogy már idegesebb nem is lehettem volna. 12 óra körül lett meg a HCG eredmény, behívott az orvosom, és közölte a jó híreket: 11.napon 240-es a HCG szintem, ami egy erõs ikerterhesség valószínûleg. Annyira örültünk, hogy még a rendelõben elbõgtem magam, és a páromnak is tiszta könnyes volt a szeme.
Egy hét múlva mehettünk uh-ra, ahol ikreket láttak két petezsákban, és alul ott volt a harmadik embrio is megtapadva, sõt az orvos mondta, hogy ez az alsó még szét is osztódott, így négyes ikreink vannak. El sem hittük, de nagyon féltem, hogy mi van ha mind a négyen maradnak, akkor mit teszünk majd. A szétosztódott embrio nagyon kicsi volt, nem adtak nekik sok esélyt, viszont a következõ ultrahangra behozták a lemaradást, és volt mindennek szívhangja. Megbeszéltük az orvosommal, hogy még várunk hogy alakulnak a dolgok, és majd utána beszélünk redukcióról esetleg a 7-8.hét környékén.
A 6.héten rosszul lettem, és bevitt a párom a kórházba, iszonyatos hasi fájdalmaim voltak, nem tudtam beszélni a fájdalomtól. Azt hittem vetélés, de kiderült, hogy petevezeték csavarodás, vagy vérzés belül. Sok folyadék (vér vagy víz) gyûlt össze a hasamban, és azonnali laparoszkópiás mûtétet javasoltak. Azonban vártunk még egy keveset, és akkor szerencsére abbamaradt a fájás, és nem lett több folyadék. Egy hét után hazaengedtek, a babákkal minden rendben volt. A hetedik hétre eltûnt egy embrio: felszívódott, valószínûleg nem volt életképes. Így marad egy petezsákban egy embiró, a másikban meg kettõ (egypetéjû ikrek). A 8.héten bevéreztem, megint a legrosszabbra gondoltam, de szerencsére csak egy kisebb bevérzés volt. Az orvosok többször is megnéztek, és konzultáltak, és azt javasolták, hogy bármilyen veszélyes is a hármas ikres terhesség, nem javasolják a redukciót, mert elmehetne az össze baba. Mivel egypetejû ikrekrõl volt szó, meg egy különálló babáról, így bármelyikhez nyúltak volna, a másiknak baja lehetett volna. A 12.hét után az orvosom átadott a Schröpf –Mérei kórházba, ahol szintén egy kiváló orvos kezeibe kerültem.
A 13.héten elmentem egy genetikai uh-ra, ahol sajnos kimutatták, hogy az egypetéjû ikreimbõl az egyiknek a köldök gyûrûje nem záródott be a 11.hét után, így kint maradtak a belei és a mája, így ezek hasüregen kivül fognak fejlõdni a köldökzsinórban. Nagyon kiborultam, két hétig senkivel nem akartam beszélni, és elegem volt mindenkibõl, aki tapintatlanul kérdezget, meg abból, hogy újra és újra el kell mondani, hogy mi a baja a babámnak, és közben igazából néhányan azt sem tudták mirõl beszélnek.
Az új orvosom a 17.héten vett magzatvizet, hogy nehogy legyen genetikai gond még ezen kívül. A 18.héten bevarrták a méhszájamat, hogy késõbb a több babától ki ne nyíljon idõ elõtt. Az eredmény sokat váratott magára: nem volt genetikai gond velük, és a beteg babának így “csak” fejlõdési rendellenessége volt. Ezek alapján közölték, hogy kihordhatom a babákat, és a beteg babát szülést követõen próbálják majd megoperálni ha lehet. Ha nem lehet, sajnos angyalka lesz belõle, de mi nem adtuk fel a reményt! A legjobb gyermeksebészt kerestem meg neki, és a lehetõ legjobb kezekbe kerül majd.
Én nagyon köszönöm a babákat a BMC-s orvosoknak és biológusoknak, aki segítettek abban, hogy ezt az örömöt érezhessük, és már nagyon várjuk, hogy a babák megszülessenek épségben.
2005 júliusától be kellett feküdnöm a kórházba (a 26.héttõl), és úgy éreztem meg fogok õrülni, mire bent letelik az idõ, de aztán valahogy mégiscsak teltek múltak a hetek. Jól bírtam a súlyt, csak nagyon vizesedett a lában, így egész nap feküdnöm kellett. Közben gyöngy nyakláncokat fûzögettem mindnekinek, kiolvastam egy halom regényt. A 29.héttõl egyre rosszabban bírta a szervezetem az egész terhességet, a vérnyomásom a nagy melegben gyógyszerekkel is 140-170 körül volt, és naponta nézték a vizeletet a végén a toxémia miatt. A vesém már nem nagyon tudott mit kezdeni a sok vízzel, ezért minden amit megittam jól bennem maradt, elértem a végére a víz miatt a 104 kg-ot! Nem kívánom senkinek a legnagyobb kánikulát a kórházban, amikor rádizzad a gumilepedõ és meg sem mozdul a levegõ, borzasztó nehéz volt.
Végül az orvosom a rossz egészségi állapotom miatt, a babák érdekeit szem elõtt tartva a 31,5 héten a császár mellett döntött. Altatásos császár volt, mivel a vérnyomásom nem engedte volna az epidurálást, a méhen nem kellett kivenni szerencsére. A méh kivétele ugyanis hármas ikres terhességeknél 10-15 % ban meg szokott történni az elvérzés veszélye miatt. Elég rossz állapotban voltam a szülés utána nagy vérveszteség miatt.
Amikor felébredtem elõször a 1,5 órás altatásból megtudtam, hogy a beteg kislányomat azonnal átszállították a Gyerekklinikákra, és meg is mûtötték.  A férjem és anyu mentek át, ahol az orvosok nem adtak csak 5-10 % esélyt, és ahogy fogalmaztak "még optimisták voltak". Hosszú napok következtek azzal a tudattal, hogy bármikor meghalhat szegényke. Gépeken volt, és a hasára rávarrtak egy steril zacskót és naponta nyomták vissza pici hasába a szerveket. Két hét múlva leesett a zacskó a vártnál korábban, és sürgõsségi mûtétet hajtottak végre rajta: a hasfalat bezárták, de a máját nem tudták visszahelyezni a hasfalba, így csak rávarrták a bõrt. Két hétig súlyos állapotban feküdt ott, több napig altatták a fájdalom miatt.
Sok egyéb probléma is felmerült, pl agyi területet nem érintõ kisebb agyvérzés, lép ciszta, vesében porszemcsék a rengeteg gyógyszertõl, nem záródott vissza teljesen a kis vérkör és nagy vérkör közötti vezeték a szívnél a koraszülés miatt, a tüdeje nem fejlõdött ki teljesen, és mivel a kint fejlõdõ szerveket vissza kellett nyomni így az etetése is nagyon problémás volt késõbb és most is. Végül túlélte szegényke, eddigre már két hónapos lett, nem régen engedték csak haza a kórházból, etetése és a hasa külön odafigyelést igényel. A kisfiam  mire megszületett fel volt csavarodva a köldökzsinórra, és már bele is kakilt a magzatvízbe, ami zöld színû volt. Ha nem veszik ki pár napot élt volna márcsak, úgyhogy hálát adtam az orvosomnak, aki odafigyelt és nem várt tovább. Neki ptx-e lett kétszer is, ami légmellet jelent. Elég fájdalmas lehetett a légzés egy ilyen tüdõvel, ígya tüdejébe bevezettek egy csövet, amivel folyton szívták a folyadékot a mellkasából. Pár hét után jobban lett, és az intenzív osztályról kikerült a sima koraszülöttre a legnagyobb babához  , akinek szerencsére semmi baja sem volt. Több hétig voltam bent még velük a kórházban, és csak szept utolsó hetében jöhettem haza a két nagyobb babával, Brooke maradt a Klinikákon, majd amikor jobban lett visszavitték a kórházba, ahol szültem. Így délelõtt ott voltam a klinikákon, du otthon a kettõvel. Õt nemrégen engedték haza, így már itthon vannak mind. Elég nehéz velük: az önkorm. nem ad segítséget, mert a 14.kerületben nem telik rá!!! Anyagi segítséget sem tudnak adni. A férjem közben külföldön kapott állást, így szeptember közepe óta egyedül csinálok mindent, és most is egyedül vagyok a babákkal, ami borzasztó nehéz, mert egyszerre sírnak, ennének, stb. Megérzik egymást, és hiába van eltolva az etetés és minden nem lehet tartani néha, mivel nem hagyják:) Nagyon boldog vagyok ellenére, hogy három ordító csodát nevelhetek, és remélem jó anyuka leszek majd! Kivánom mindenkinek, hogy átélje minél elõbb az anyaság csodálatos örömét, és magához ölelhesse gyermekét!  Közben Angliába költöztünk 2006 nyár elején, és itt élünk azóta. Sok változás ért, de jól vagyunk, és mindenki jól érzi magát. Megismerkedtem az itteni egészségüggyel. Tavaly leírogattam mik torténtek velünk remélve, hogy később ez nekünk megmarad, mint emlék. |
