Halottak Napja  – így, nagybetűvel -  az emlékezésé és a csendé már régóta. Már gyermekkoromban – mely az „átkosban” telt – megtanultuk tisztelni a Karácsonyt, a Húsvétot és ezt a napot is, melyről úgy éreztük, nem átpolitizált, nem felülről vezérelt, nem unalmas beszédekre, frázisok pufogtatására, erőszakolt tartalmak felöltöztetésére valók, hanem mélyben gyökerező, spontánná vált megmozdulások. Persze így is volt benne politika – hogy távolább tartsa a vallást – de így is a magunkénak éreztük. Természetes volt és ma is az, hogy halottaimra emlékezem, családom tagjaival együtt végigjárjuk az ismert sírokat. A debreceni Nagyerdő csendje, hulló falevelei, a bágyadt őszi napsütés mind megfelelő környezet az emlékezésre – illetve az volt, mostanáig.

     Már évekkel ezelőtt megjelent a Krematóriumhoz vezető sugárút város felőli végén, a Temető kapujától jó messze, de mégiscsak az odavezető úton egy lacikonyhás. Debreceni párost, vattacukrot, főtt kukoricát, üdítőt, léggömböt, forgót árult, hadd vidámodjon az a búval bélelt temetőlátogató közönség. Csak az ünnepre pakolt ki, tehát félreértés kizárva, erre az alkalomra várt.

   A kapukon belül szabályos zsibvásár fogad, igaz, főleg virágot és mécsest lehet kapni, de bőven vannak tűzszerszámok és egyéb kellékek is, sokszoros áron. Ja kérem, a kényelmet meg kell fizetni. Ha lusta voltál ugyanezt a bóvlit megvenni a hipermarketben, akkor nesze, itt van. A díszes, színes műanyag mécses fala megolvad, ha a kanócot meggyújtod. Ha meggyújtod, mert a szomszéd országból illegálisan becsempészett gyufa abszolút „biztonsági” gyufa, ugyanis nem gyullad meg. Elsöpröd a faleveleket, konstatálod, hogy ellopták a sírról az egy hete kitett kis koszorút. Nem baj, számítottál erre, hoztál másikat, hoztál drótot is, hogy a kővázához kösd, így talán nem bajlódik vele a tolvaj.

  Nagy a tömeg, a máskor oly tágas tér a Krematórium előtt dugig van. Itt találkozhatunk a legkellemetlenebb újdonsággal. Igaz, nem egészen új dolog ez, már az elmúlt egy-két évben is be lehetett jönni a köztemetőbe gépkocsival. Lépten-nyomon félre kell állni, mert persze ugyanott közlekednek, ahol a gyalogosok. A tömeg az autóst is frusztrálja, ha lát egy kis szabad terepet, rákapcsol, megy harminc-negyvennel is, ami életveszély, hiszen simán elüthet bárkit. Na hiszen, az lenne csak a teljes körű szolgáltatás… Azt mondták, azért engedélyezték a gépjárművek behajtását, mert sok idős, elesett állapotú látogató számára hosszú, megterhelő az út. Hát látom ám, hogy a benn ülők olykor nem is idősek, jólöltözöttek, vidáman nevetgélnek, míg a kevésbé úri közönség jót sasszézik előttük.

    Igen, de nem mindenki elég fürge. Itt van például egy öreg néne, hajlott hátú, bottal botorkáló. Ő csak át szeretne menni az úton. Rosszkor, mert egy autós – nyilván jogos felháborodásában – hosszas dudálással jelzi, hogy neki sürgős dolga van, nem ér rá mindenféle öregasszonyok tötyörészésére várni.

   Megkondul a harang, ami akkor szokott, ha a temetési menet elindul a ravatali teremből a sírhoz. Kicsit furcsállom, azt hittem, Halottak Napján nincs temetés. Morbid gondolat, de igaz: az élet nem állhat meg ilyenkor sem, ha temetnek, hát temetnek. Elöl a református pap, ornátusban, mellette a kántor, őket követi a halottaskocsi, mely után jönnek az elhunyt legközelebbi hozzátartozói, majd a többiek. Ötven-hatvan ember, csendesen, feketében, ahogy illik. Mennek, mennek, hát egyszercsak elibük toppan egy fekete terepjáró, benne fekete garbós, vastag arany nyakláncos úriember sötét szemüvegben, kezében maroktelefon. A terepjáró vadi új lehet, még a hamutartóját is alig hamuzhatták tele. Megáll szemben a temetési menettel, vár. Közben folyamatosan maroktelefonál, ahogy az ebben a helyzetben dukál. Nem tülköl ugyan, de szemlátomást azt várja, hogy a temetési menet térjen ki – őelőle.

   Feszültséggel teli pillanatok. A pap úgy érzi, tennie kell valamit, odamegy a verdához, mutatja az ürgének, hogy húzza le az ablakot. Beszélgetnek. Szerencsére győz a pap, a terepjáró rükvercel, egy kis oldalösvényen ipszilonnal fordul és elhúz a másik irányban. Szabad az út, az utolsó út. Kár, hogy az életben nem mindig ilyen egyszerű.