Kevés az olyan ember, aki a csúcsra jut, és ott is tud maradni. Gyakran elbizakodottá válik, és a mélybe hull.

Aki előtt nem a siker a cél, az képes csak ártatlanul örülni. Úgy áll fenn a magaslaton, hogy nem felejti el a mélységeket sem. A célnál is le tud borulni, hogy hálát adjon – nem a csúcsért, hanem az odáig vezető útért; a buktatóiért, a fel nem adásért, az úton vele együtt haladókért, az elhagyottakért, az elhagyókért. Minden útközben történt tanításért.

Van, aki olyan csúcsra akar feljutni, ami ürességet takar. Feljutva, csupán pillanatokra nyugszik meg a lelke, mert nem volt valós a csúcs, csak egy árnyék.

Valóságos célokért érdemes, igazi csúcsokra feljutni, s akkor az út sem lesz hiábavaló.

(A vasárnapi istentisztelet után (közben) íródott.)