Most, hogy találkoztunk, természetesen ö is azt kérdezte, hogy megszoktuk-e már itthon, hogy vannak a fiúk, nem nehéz-e velük, mert kamaszok... Bár mostanában mindig és mindenkinek azt mondom, hogy jól vagyok - miért is ne?, ha meg mégsem, ugyan kire tartozik?- hacsak nem a legközelebbiekre -, nos tehát majdnem azt válaszoltam, hogy remekül. Mármint hogy remekül vagyunk! Csak ezt a "kamasz" szót ne tette volna bele, óh!

- Jól vagyunk - kezdtem - de azért valóban nehéz egy kicsit a fiúkkal...
- Igen? - mintha szeretné ezt a témát! - Miért?
- Hiányzik nekik egy erős apai kéz. No, nem pofonra gondolok, de néha nem fogadnak szót. És ilyenkor kissé tehetetlennek érzem magam. - Bár ne mondtam volna, de néha rámtör az őszinteségi roham...
- Ó! Mi sem egyszerübb ennél! - válaszolta. Azt hiszem, kedvenc témájára találtam. - Amerikában már kitaláltak egy nagyszerű módszert az egyedül maradt anyák részére... a PÓTAPÁT. Néhány önkétes apa felajánlja egy-egy hétvégéjét, hogy a gyerekek - hogy is mondta? - megérezzék az APA jelenlétét! Együtt barkácsolnak, kirándulnak és ...-

Döbbenten hallgatom a szebbnél szebb ötleteket, s egyre erősebben tör elő belőlem a kérdés: és ÉN???? Tételezzük fel, hogy egy helyes alak jön ki hozzánk, aki a fiúkkal barkácsol! És velem ki barkácsol? Mégis, hogy gondolja?!?

- És én? - kérdezem is - Velem mi lesz?
- Ó semmi! Hidd el, ez egy nagyon jól bevált módszer, mondom, Amerikában egy külön szervezet foglalkozik vele. Ha akarod, megkérdezem, mit lehetne a te estedben tenni!

De már nem is hallom, mit mond. Hisz közben én is rájöttem a megoldásra! Én meg fogadok egy pótférjet, addig amíg a fiuk barkácsolgatnak...:)))