Gyakran megkérdezik tőlem barátaim, szeretteim: - Megismer? Emlékszik még rád? - mennyire természetesek ezek a kérdések.

Reggel 9h-tól kezdődik a látogatás. S mivel a fiúkat otthon hagytam, még gyorsan telefonálok, mielőtt belépnék az Intézet kapuján. Danika veszi fel a telefont:

- Halló! Szia, Zsuzsi vagyok! - elfelejtem, hogy neki anyuka..
- Szia Zsuzsi! - tetszik neki ez a megszólítás! - Puszi Annuskának! Neked is az orrodra! - nem is rossz...

Így, egy puszival az orromon lépek be a már-már ismerős helyre. Hol is van Annuska? - mert mindenkit látok, csak őt nem... De talán csak egy másodpercet kell várnom, mert ő már észrevett engem, s teljes " gőzzel " fut felém. Istenem! Milyen melegség járja át szívemet! Hát persze, hogy megismer kislányom! Hisz az enyém, én meg az ővé vagyok...

Mélységesen meghat, ahogy készülnek a nevelőnők látogatásomra. ELŐRE kikészítetik Annuska KIMENŐ ruháját. S már öltöztetik is, ő pedig közben puszikat ad a hajamara. Drága kislányom, ha tudnád milyen öröm ez nekem...

S indulás előtt még parfümöt is kap... :-)))

- Ugye, visszajössz, Annuska? ... Érezd jól magad! - hallom az innen-onnan felhangzó kiáltásokat. De már szinte nem is hallom, mert megnyílik a bűvös ajtó, a kijárati kapu, s kislányom beül a megszokott kis helyecskéjére. Elindulunk Kecskemét felé, s közben szemem állandóan a visszapillantó tükrön csüng. Nevet? Örül? Miért fogyott le? - igen! Nevet! Gyönyörködöm kislányomban, csak nézem, nézem szép arcocskáját, ahogy hallgatja a zenét, ahogy nézi a tájat.... Bár ködös, szomoru az idő, mintha megváltozna körölöttünk a táj: végtelen melegség, béke jár át. Szinte alig tudom elrejteni könnyeimet, hogy ne lássa... Ez most az öröm helye, nem a bánaté! S a táj is megszépül, egy-egy felszálló holló, kopasz, ám rügyre váró fa nevet ránk. Együtt vagyunk. Mi, LÁNYOK, kimenőzünk! Úgy, mint a nagyok!

Miután egy kicsit kávéztunk - mármint én -, egy kicsit hamiztunk - mármint Ő - , mindenki jókedvre derül. Lehalkítom a klasszikus zenét, maradjon inkább a "zsip-zsup kenderzsup", vagy a " kerekcske, dombocska".... Hangosan nevet kislányom. S vele együtt én is.

Csak ne kellene megérkezni... Csak ne lenne a hónap első vasárnapja..., mert általában mindenki ilyenkor jön. Én öltöztetem át kislányomat az "otthoni" ruhába. S ő lassanként ráébred, hogy marad. Én meg, hogy elmegyek.

****

De visszajövök. Olyan szeretettel, türelemmel és jósággal veszik körül Annuskát 24 órán keresztül, mely őt is megnyugtatja. Isten áldjon meg mindenkit, aki ilyen rászorult, szerencsétlen betegekkel foglalkozik! S közben engem is megnyugtatnak. Átérzik, mennyire nehéz elválni, s megvígasztalnak, hogy ne féljek, nagyon vigyáznak az én kis Drágámra.

Így indulok vissza, haza. Egy kicsit sirdogálok, de lassan elcsendesedik szívem. S magamban azért fohászkodom, hogy legyen erőm megjárni azt az útat, mely rám vár. Hogy szeretetet, békességet adjak mindazoknak, akik várják. Gyermekeimnek.
Környezetemnek. Szeretteimnek.

S hogy béke, állandó és tartós béke éljen szívemben.

...Békességet adok nektek, az én békességemet. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!...- hallom az olyan jól ismert hangot magamban.

... Miért csüggedsz el én lelkem? Hisz pajzsod Ő és támaszod!...- válaszolok.

Igaz is...