Hajnali 2.30 körül jár az idő, a konyhában írom e sorokat egy füzetbe. Majd reggel átírom.

Rohangálnak a gondolataim, folyamatos körtánc ez,ha az egyik lefut - jön a másik. Óvatosan, megfontoltan végigvezetem, minden lehetőséget figyelembe veszek, aztán kiválasztom a (szerintem) legjobb megoldást. Persze a másik énem lázadozik - mi a bánatot képzelsz -mérgelődik magában: belőled sincs kettő, hogy az egyik aludjon nappal a másik meg tegye a dolgát!

Mielőtt elmerültem vona a skizóban, kijöttem a konyhába egy füzettel. Meggyújtottam az adventi mécsesem és körülnéztem.

Kicsi, szűkös konyha, benne a holnapra elkészítendő olvadozó hússal és a vacsiról megmaradt fonnyadozó salátával. A puszedlicsoda, amit az egyik képviselőtől kaptam, itt virít felbontva. Édes, hajnali jutalom! Na, itt az utolsó - már érdemes volt felkelni - és ebben most "mindannyian" egyetértünk.

Hogy miért nem tud békésen szuszogni az egyik felem? Mert az állandó kérdések zubognak bennem és sosem kapom meg a választ. Hiányoznak hozzá a könyvek és az emberek./Most épp Szepes Mária/

Ma, illetve tegnap anyám így fejezte be mondandóját: nem lesz semmi különös, csak székelykáposzta. Én: semmi különös? Anyám: neeem , semmi. Én persze nem vágtam rá csípőből: hohó, tééényleg csak karácsony. Minden szavával, tettével igazolni akarja nálam, hogy ez egy smafu, egy semmi, még egy szimpla vasárnap is fontosabb (még a toll sem fog olyan indulatba jöttem) a karácsonynál.

Szimpla - meg áll az eszem! Fogalmam sincs, hogy mennyire erőltethette meg magát gyerekkoromban... Persze, jön majd a veszteségeivel - de előbb-utóbb mindenkinek van elveszett családtagja, aki nélkül a karácsony, de egy ünnep sem ugyan olyan.

EGyszer valaki megüzente nekem, hogy van a közvetlen közelemben olyan ember, aki mindíg ellendrukkol nekem. Ugyan időnként erőt vesz rajta a lelkiismeret és akkor igyekszik kompenzálni, de az "ellentartása" erősebb.

Rögtön tudtam, hogy Anya az.

Ma már leplezni sem próbálja a fásultságát, az egész élethez való szánalmas viszonyát.

Egyrészről sajnálom, másrészről iszonyatosan mérges vagyok.

Sajnálom, hogy nem sikerült az élete - hihetetlen tudású, érdeklődő, jó humoró jól evő-ivó ember volt, aki rengeteget olvasott, figyelt. Megszült minket, de igazából összetartásért ritkán erőltette meg magát - hiszen ő sem látta ezt otthon (késői gyerek volt, nagy-nagy korkülönbséggel a testvéreinél, plusz állandóan ott volt nagymamám elsőszülött, korán meghalt lánya is akivel folyamatosan versenyben volt). Persze nagyban befolyásolta, hogy sosem költözött el otthonról, a nagyszüleimmel együtt éltünk. A mi gyerekkorunkból persze az alkoholproblémája hagyott a legmélyebb nyomot, bár erről kifejezetten nem bírok "beszélni" - most is könnyes a szemem már a gondoltattól is. - pedig csak írok.

Szóval sajnálom, mert rendesen megfizetett valamiért, amit meg sem kapott - sosem élt hű de valami jólétben, először az elkoholba próbált menekülni, de apám miatt nem tudott (ő egyszerűen nem engedte meg teljesen) - utána betegséget hozta fel és jól belebújt. Mára az egész ember egy nagy-nagy-nagy betegség.

Kezdődött a szívével, aztán a gyomra, epe, csontritkulás, emésztése, szeme, tüdeje, csípője, fogai - folytassam? Ja, és mindehhez depressziós. Őszintén? Nem is csodálkozom. Nem is akar javulni, ezt már 10 éve megállapítottuk és állandóan azt hangoztatja, hogy nem fél - a fenét nem félsz - gondolom ilyenkor - ha beismernéd már könnyebb lenne. De annyira benne van a görcs minden ellen, hogy a jót is képtelen ma már felismerni. A jó pillanatot, a jó ízeket, illatokat - élményeket.

(Számtalanszor próbáltuk - mi a gyerekei valamit, de mindíg a "betegség kártyát" húzta/ húzza elő - üdülés, séta, vásárlás, finomság, bármi)

Mivel nem hagytam, hogy bennem összevesszen a két felem az alvás-fennmaradás problémáján, ezért írás közben is észreveszem a "jót" hallom,ahogy szuszog a férjem, és a lányok a szobájukban (nézd a Kicsi megint kitakarózott, a Nagy meg olyan fucsán tekeri a lába közé a paplant, hogy csecsemőkora óta!.) Emlékszem, anyám is sokat figyelt bennünket álmunkban. Én mindíg felébredtem ha benézett.

Ó és persze folyamatosan tartok attól, hogy én is olyan leszek mint Ő. Talán mindannyian...

Bekapcsoltam a tévét, mert már semmit nem tudtam írni - illetve nagyon gyorsak volt a "váltásaim" - olyankor nem tudom megfogalmazni. Ahogy elnézem leírni sem...

/Kriksz-krakszok!/

Azon tűnődtem, hogy mi a a bánatot kergetünk a karácsony, de akármilyen esemény körül: a saját vágyainkat, vagy amit látunk a hamis tévéreklámok, óriási áruházak mega-giga árudömpingjére vagy a színes kiadványok által terjesztett ünnepi hangulatot?

Valaki azt mondta nekem, hogy hányni tudna ettől a sok mű dologtól - megvallom én is. De ettől még segíthet itt mellettem a piros gyerta és az ezüstre festett toboz a hangulatomon! A gyertyát meg kell venni, a tobozra fel kell figyelni séta közben és le is kell fújni az ezüst festékkel. Ez a figyelem, amit kihagynak akik "hánynak". Páldául Anyu a leg teljesebb mértékben kihagyja, amikor viszont megkapja elégedett és tetszik neki.

Példa: régi mániám a díszítés. Például ősszel a tök - idén ismét bővítettem naracssárga dísztök gyűjteményemet és egy egész helyes kompozíciót tettem az előszobába: két narancssárga tök az antikpácolt padlón, a kovácsoltvas-agyag növénytartóval - igen szemrevaló volt szerintem és ezt másik is értekelték. Ezen felül a konyhában a csillárra is hajtogattam egy koszorút csipkebogyóból, két napig sebes volt a kezem - hiába törögettem le a hegyes tüskéit! Persze felkerült egy boszi, egy-két szalmabábu és még sok tök apró-apróbb, zöld kígyótök és egy klassz lopótök. Kiszárítottam, vigyáztam.

Jön anyám (szülinapra, magától nem jönne) körülnéz és közli, hogy az helyesek a tökök és az egyiket elviszi mert jó hangulatot csinál. Vidd, de nem csak a tök színe adja a hangulatot egyedül, hanem a munka mi látszik mellette, mögötte, előtte.

Szóval nem a székelykáposztával van a gondom! Felőlem csirkepöri is lehet karácsonykor, csak legalább "szép" tányérbe tegyük, mellé egy motívumos szalvétával, meggyújtjuk a gyertyát és kész.

Tuti hülyének nézne, ha azt mondanám OKÉ, de fenyő alakú tányérban kérem a káposztát! Hiszen hangsúlyozta: semmi különös!

Én meg amilyen romantikus vagyok, még a citromot is piros cserépben tartom, mert annyira helyes ahogy a piros kaspóból kikandikálnak a sárga citromok...

Most, ahogy ezt kiírtam jobb lett. A náthám ugyan erősen kerülget, főzök egy teát és nézem az "állatos csatornát". Még talán alvás is lehet belőle.

Mindenkinek szép álmokat kívánok - aludjatok helyettem is!

2007.december 08. hajnali 3.30.

Utóirat: bizony este 19.30 lett, mire gépre tudtam vinni a fenti sorokat. Elárulom, nyugodtan aludtam kb. fél öttől nyolcig! Ez is haladás, nem? Ja, és mint kiderült a nap folyamán lebonyolított telefonbeszélgetésekből nem csak engem bántott a "semmi különös".... köszi Tesó, így utólag is!