Utálok hivatalos ügyeket intézni. Mindig valamiféle megmagyarázhatatlan szorongás fog el, görcsbe áll a gyomrom, ha kicsit is várakozni kell. Tegnap épp egy fontos hivatalos ügyet kellett elintézni.

Bent a váróteremben már sokan voltak reggel fél kilenc után. A biztonsági őr ura volt a helyzetnek. Nemsoká egy négygyerekes házaspár lépett be babakocsival, sógorral együtt. A biztonsági őr rögtön meg is jegyezte kedvesen, hogy a gyerekeket le kell kötni. Ehhez azonban segítséget is adott. Papírt, ceruzát kaptak a gyerekek a rajzolgatáshoz. A három kisfiú és a kislány, mint az orgonasípok követték egymást, egészségesen elevenek voltak. A várakozók arcán nem az utálat látszott, hanem mindenki mosolygott rájuk, az egyik asszony rögtön beszédbe elegyedett az anyukával. Kiderült, hoyg az idős nőnek 8 gyereke, 15 unokája van, és nagyon szereti a gyerekeket. Mindannyian figyeltünk a kicsikre, mert a szülők a nyomtatványt töltögették, a sógor meg hasznavehetetlen volt, ha az egyik gyerek kinyitotta a mellette lévő szekrényt, rögtön az anyukának szólt, rendezze már a kicsit. Közben a biztonsági őr mindig szólt a régen ott várakozóknak, hogy álljanak fel az asztaloktól, engedjék leülni a kismamákat, és azokat, akiknek írnivalójuk van. Ezalatt mindvégig nyugodt maradt, talpraesetten végezte a munkáját.

Délután a buszon utaztunk óvodás kisfiammal. Az egyik megállóban felszállt egy hajléktalan, üveggel teli szatyorral. Kissé kapatos lehetett, mert mikor elindult a busz, elvágódott, az üvegek hangosan csapódtak egymáshoz. Gyorsan rohantam felsegíteni, rajtam kívül senki nem mozdult. A fiammal szemben foglalt helyet.

A kicsi mellett előtte egy középkorú hölgy ült, de hamar el is ment onnan, mert az eleven kisfiú elég hangosan beszélt mellette.

A hajléktalan a fiamnak adott néhány pénzdarabot, mire megkérdeztem tőle, komolyan gondolja-e. Komolyan gondolta. Talán hálás volt, hogy valaki emberszámba vette.