Az asztalon gránát-tépett fenyőfa ág,
alatta melaszból készült szaloncukor.
Ezerkilencszáznegyvennégy karácsonyán
könnyekből font gyertyatartó. Kint ágyuk dörögtek.
a halál hörögve röhögött.
Becsapódott fájdalmaktól,
sokat sírtak a menekülők.

Alig múltam hatéves én,
édesanyámba kapaszkodott kezem.
Öcsém még akkor csecsemő volt,
és nem volt pelenka és nem volt élelem.

Felettünk sztálin-orgonák halálról énekeltek.
Világító sűrű vonalak, égbolti-érrendszerek.
Egy hónapig pincében éltünk
harmincan, vagy talán negyvenen.
Nem volt mit enni, mégis szüleim,
hogy tudták azt a kicsit is előteremteni?
Csak botladozik gyenge gondolatom.

Azóta bocsánatot hirdettek
szemünk sok-sok gyöngyére tán,
de felejteni soha sem tudjuk
hogy magyar-magyar között ott áll a határ.
A gyertya vége is kezd elégni már,
sírás simogatja elfáradt utunk.

Az emlékköveket új cipő tapossa.
Néha meg-megáll pár évre talán.
A régi repeszeket eszi már a rozsda.
Halkul, az őrjárat s eltűnik némán.

Ott volt az asztalon a gránáttépett faág,
a melasz ízű szaloncukor.
Emlékszem ilyen volt akkor a karácsonyunk,
Könnyekben megfagyott halotti mosoly.