Ma a soros postásommal (Széllábú Zoli) azon a környéken jártunk, ahol a gyermekkoromat töltöttem. Vagyis az egri Cifrahóstyán. Tíz éves koromig laktunk a szüleimmel a Cifrakapu tér 8 alatti öreg házban. Kis jóindulattal azt is mondhatnám, ez volt a szülőházam. A tér folytatása észak felé a Cifrakapu utca, ma: Régi Cifrakapu utca, maga a legendás Cifrahóstya. Itt, a 39. számú házban született Nagyapám és az összes testvére is. Nekik valóban a szülőházuk volt ez a ház. Mondhatnám azt is: innen rajzott ki az egész Pogonyi família. Tehát apai ágon innen származom.
Ahogy elindultunk az utcán széllábú postásommal, egyre inkább valami furcsa, nosztalgikus hangulat kezdet eluralkodni rajtam. Kíváncsi is voltam: vajon emlékszik még ránk valaki itt? Szerencsére nyugdíjaztunk is, így volt lehetőség utána járni a dolognak. Az utca egyébként teljesen megváltozott. Új és teljesen felújított házak mindkét oldalon; a régi házakból csak mutatóban; egy kezemen meg tudtam volna számolni őket.
A harmadik ház ahová bementünk egy idősebb nénié volt; mondta is Zoli, na őt biztos ismered; a ház is vén és a néni is. Persze nem ismertem, ami nem is csoda, hiszen uszkve 40 dolgos év telt el; különben is még gyerek voltam akkor. Kifelé menet mégis megkérdeztem: mióta tetszik itt, ebben az utcában élni? Szóval szóba elegyedtünk; elmondtam, hogy a családom errefelé élt; igen? – kérdezte – hol? Mondom neki a szóban forgó házakat, s a néne rögtön vágta rá: igen, a Gyuláék laktak a téren, a 8-ban, Antal bácsiék pedig itt az utcában a 39. alatt.
Megnyugodtam. Tehát még nem haltak meg. Még van aki emlegeti őket, még van aki emlékszik rájuk. S még én is itt vagyok. Remélem még sokáig fogok élni, s általam ők is halottaikban.