Jó fej vagy, tükörképem!

Újra itt van a:

Karácsony – sütemény – tünemény – siker …  Hangulatos szójáték.

Addig töröm a fejem, de csak úgy, hogy azért ne törjön be, míg végül kisütök valamit. És ez már a „sütemény”. Ez szép lassan előtűnik a sikeres gondolatok közül, és ez már egy sejtelmes „tünemény”. Ínycsiklandozó vonzerővel kelleti magát, de tudom, most már megvan az alkotás, és amit én teremtettem, az már az enyém. Egyelőre. Büszkén tekintek önmagamra, mint kreatív alkotóművészre, s bíztatóan kacsintgatok tükörképemre:

-         Csak így tovább, jó fej vagy, lesz még belőled „valaki”!

És a tükörképem mindig visszakacsint rám, szinte megszólal:

-         Jó fej vagy, lettél már valaki!

Az embernek jólesik, ha dicsérik. Mindenkinek. És mivel az öndicséret gyalázat, etikusan én nem dicsérhetem önmagamat, ezért egy tükörbe nézek, mint Hófehérke boszija, és tükörképem dicséretét hallgatom. Így, ha már más nem is dicsér, azért a leghűségesebb tükörképem soha nem hagy el, és ő mindig visszadicsér, köszönetet sem várva, és önzetlenül a „siker” babérkoszorújával jutalmaz.

És ez olyan jó érzés, hogy legalább egy valaki mindig velem van, soha nem fordul ellenem, még ha mindig szembenállunk is, és mindig hasonlóan gondolkodik. Megérdemli a dicséretet. Legalább ez az egy, a „tükörképem”, nap mint nap, bíztatóan fejezi ki mindig teljes elismerését irányomban. És ha már „valaki” elismer, akár csak a tükörképem is, akkor már „én is vagyok valaki”! 

Elismernek, tovább tudok alkotni, mert már van értelme.

Fel a fejjel!

Almajanos!