Mária.
Mária létező személy.
Mária hajléktalan.
Bár… lehet, hogy hajlékos koldus, mert azt soha nem mondta, hogy hajléktalan volna.
Mária olyan csúnya, mint maga az élet árnyékos oldala.
Az arca merő ragya, fogai nincsenek, haja mocskos szénaboglya, már-már raszta, de mégsem, a szeméből folyik valami, ha kell, ha nem.
Mária a Vajdahunyad vár melletti parkolóban tanyázik, ott, ahol a kacsák is néha.
Van egy nagy reklámszatyra, abba gyűjti a napi bevételt.
Mária engem annyira taszít, hogy ha csak rám néz, úgy érzem, mintha bogarak csipkednének.
Nem tudom, hogy miért.
Más koldus maximum közömbös, Mária azonban irritál.
Talán azért, mert nyomulós, és tolakodó… talán mert annyira csúnya.
Nem a szegénység csúnyasága ez, valami más.
Úgy érzem, hogy hazudik.
Azt hazudja, hogy alázatosan kunyerál, közben meg belém vágná a nagy kést, ha ezért nem kaszniznák be.
Persze az is lehet, hogy jobban járna, ha lesittelnék. Ott legalább meleg van.
Minden nap a parkolóban ácsorog, és irányítja a helyet kereső autókat.
Az újonnan érkezőkhöz odamegy, az arcukba hajol, és előadja:

-  Mária vagyok. Három nyomorék gyerekem van, el kell őket tartanom, tud adni egy kis pénzt?

Nap nap után ott parkolok, ahol ő bakterkodik, nálam már nem nagyon próbálkozik, ismer.
Egy ideig féltem, hogy savat önt a kocsimra, vagy egyszerűen csak leköpi, amiért nem adakozok.
De semmi ilyesmi nem történt. Legalábbis látható jelei nem voltak.
Nem kedvelem Máriát.
Mégis, majdnem adtam neki valamit.
Történt, hogy a párom vett egy karton tartós tejet a Corában.
Nem ízlik. Nincs semmi baja, de nem ízlik valamiért. Nem bírom meginni, pedig nagyon szeretem a tejet.
Na, gondoltam, itt az alkalom, felajánlom Máriának, hátha az ő gyerekei meg tudják inni, ha nem, akkor legfeljebb főzéshez, kakaóhoz jó lesz nekik.
Mondtam is neki másnap, hogy adnék neki egy híján egy teljes karton tejet.

- Mi a f*szt csináljak én a tejjel? Pénzed nincs? - bámult bele azzal az ostoba, ragyás, pökhendi kéregető arcával az arcomba.