Anna tizenöt évvel volt idősebb, mint én.
Harminc éves voltam akkor, Anna tehát negyvenöt, de tartása, szóhasználata, viselkedése alapján akár hatvan is lehetett volna. Valamiféle barokkos elegancia lengte körül, bármennyire is furcsa ez a szóösszetétel így.
Szerette a csillogó dolgokat.
Aranyból.
Ha nem érezte volna túlzásnak, az ékszerdoboza teljes tartalmát magára aggatta volna, ami – a mennyiséget tekintve – akár egy kisebb ékszerbolt árukészletét is kitenné.

Amikor először találkoztunk, egy bokáig érő, iparművész által tervezett bézs-barna mintás ruhát viselt, tűsarkú cipővel, arcán pedig fölényes mosoly játszott.

A hosszú, közös folyosón jött szembe a vidéki nyomdamammut vezérigazgatójával, akivel már sokat tereferéltem azelőtt a közös dohányzóhelységben.
Elek úr, az igazgató szimpatikus, hatvanas úriember volt, igazi gentleman, aki az illem összes szabályát ismerte, és azokat egytől egyig be is tartotta.

Megállt, és joviális mosolykával a bajusza alatt így szólt:

-        Anna! Had mutassam be Önnek a szomszéd reklámügynökség tehetséges munkatársát!

Mi egymásra néztünk, és bár kedvesen köszöntünk - ahogy megkívánta az udvariasság - akkor már tudtuk, hogy két dudás vagyunk, szerencsére nem egy csárdában.

Elek úr még hozzáfűzte:

-        Angelika, javaslom, hogy beszélgessen Annával gyakran, rengeteget tanulhat tőle, igazi szakmai zseni!

Elhittem. Valódi ügynökségi cápának tűnt a nő, olyannak, aki gázol, elvesz, megszerez, sárba tipor, ha kell, de szakmailag mindent tud. Nem fájt ez nekem, tudtam a helyemet. Ráadásul nem kellett vele dolgoznom, ami azért örömet okozott.

Hogy, hogy nem, Elek úr összeismertette Annát Johnnyval is, aki ájult tisztelettel meredt rá, hitte, hogy ő a messiás, aki megmentheti, felvirágoztathatja, gatyába rázhatja a céget. Ezt mondta nekem. Az nem nagyon zavarta, hogy Annát egy másik vállalat kérte fel munkatársnak.
Na igen.
A cég a csőd szélén tántorgott.
Kifelé remek imídzs, befelé rothadó valóság.
Johnnynak nem ment akkortájt.
Kezdtek lekopni a régi nagy ügyfelek, pénzhiány miatt, vagy csak Johnny pofája nem tetszett, már nem tudom.
Mindenesetre nagyon kellett volna egy mentőangyal két nagy szárnnyal, amit fölénk terjeszt.
Ezt az angyalt látta Annában az én hazudós főnököm.
Hazudós volt.
Pont annyira, hogy nem mentem volna hozzá dolgozni, ha ismerem a számokat. 
Kifelé költött, mint egy elfuserált Csekonics, és miután nem a pénz a szakmám, hittem, hogy jól megy a bolt.