Minden úgy kezdődött, hogy lementünk a Corába a szokásos esti bevásárlásra. Csak vacsorára, valami egyszerűt és kész. És semmi extra. Inkább egy kis séta...

A bejáratnál kezdődött a baj. Haj, ezek a mai karácsonyi árusok! Most is ott vártak, szavak nélkül is minket...

- Nézd! Nekem is ilyen egyújjas kesztyűm volt, amikor kicsi voltam! - valóban ilyen volt, jó meleg, bundás....

- Csak bátran! Próbálják meg! - így az eladó. - Van nagyobb méretben is! - bíztatott minket, azaz kisfiamat, akinek keze kétszer akkora, mint az enyém.

Elcsábultunk... Kesztyű és sapka. Mintha a gyerekkoromat látnám. Szegény déli gyerekek nagyon fáznak, mindig jéghideg a kezük... Nem baj.

Igazán kár volt azonban balra pillantani! Macik! és mégegyszer: Macik! A gyengéim... A legkedvesebb állatfigurám! No persze, csak egy fajta, az a bizonyos klasszikus, barna maci.

" Zsuzsi-maci" - Ez mégis sok! Rögvest eszembe jutotott, hogy három éves koromban egy macit kaptam karácsonyra nagybátyámtól. Még tisztán él bennem a kép - szinte hihetetlen, de igaz!-, ahogy ott álltam a kiságyban, s kaptam egy Macit. Nem is adtam neki más nevet, Macinak hívtam és vele aludtam - egy kicsit kellemetlen, de igaz - 18 éves koromig. Valahogyan eltünt, szerintem egyik unoka örökölte, s mindhiába keresem, nincs meg sehol.

Igy rám mosolygott Zsuzsi-maci... Én meg vissza rá. Ez lesz a karácsonyi ajándékom... Elhatároztam, hogy az ágyamra teszem, egyelőre egyedül. A másik macinak a nevét még nem tudom, igy várok még egy kicsit. Egy icuri picurit...

Zsuzsi-maci a szekrényben várja sorsát... Én meg azon gondolkodom, hogy még senkinek sem vettem ajándékot! ( Csak magamnak...) Mi lesz ebből????

Majd meglátjuk, még van néhány nap.
Biztos kitalálok valamit...
Például azt, hogy pénz nélkül megyek a Corába!