Hogy mi lehetett az ájult tisztelet oka?
Annyit azért érdemes tudni Johnnyról, hogy egyszerű családból származó, falusi gyerek lévén sosem nőtte ki a komplexusait.
Anna pontosan olyan volt nőben, amilyen ő szeretett volna lenni férfiben.
Stílusos, művelt, világlátott, könnyed, tapasztalt.
John a végtelenségig sznob volt.
De ő ezt nem tudta.
Azt gondolta, hogy több lesz, vagy jobb emberré válik, ha igyekszik úgy viselkedni, mint azok, akik beleszülettek abba a másik, nagyon vágyott világba.
Eldöntötte, hogy képezi magát.
Nem mélyen, csak épphogy.
Bevásárolt mindenféle könyvet a menő férfiak által kedvelt tevékenységekről.
Aztán előadást tartott.
Kezdte a borokkal.
Egy üzleti tárgyaláson a jelenlévő hölgyeket és urakat eme tudományával kábította, tulajdonképpen nem is teljesen eredménytelenül, hiszen az egyik nő összejött neki arra az éjszakára, bár munkát nem fialt a hirtelen felindulásból született lieszon.
Mindenesetre legalább volt valami haszna a finom borokról tanultaknak.
El kell ismerni, hogy John tudta kamatoztatni kevésbé kiművelt ifjú hölgyek körében könyvekből szerzett tudását.
Ők elhitték neki, hogy nagyon gazdag és stílusos férfi.
Mindig volt valami szőke bombázó a zsebében. Dicsekedett is velük.
Főleg nekem, ez volt a perverziója.
Azt hitte, hogy féltékeny leszek, vagy ráébredek, hogy mit veszítek.
Haha.
Folytatta a tanulást, elmélyedt a szivarokban, majd a kínai kultúrába szerelmesedett bele, és a teázás csínjával-bínjával fárasztott.
Később a festészettel ismerkedett behatóan.
Egyszer elém állt, és megkérdezte:
-        Te tudod, hogy ki az a Klee?
Az asztalom előtt ácsorgott.
Végignéztem csíkos ingén és bőrmellényén, ami megfeszült nem túl nagy, de azért létező pocakján.
A keskeny, divatjamúlt, fekete bőrnyakkendőjét babrálta.
-        Igen, tudom – válaszoltam nyugodtan. Már vártam az előadást, sejtettem, hogy megint olvasott valamit.
-        Paul Klee – nyomatékosította.
-        Igen, John?
-        A festőművész… - fogott bele.

Éreztem, hogy imponálni akar nekem a műveltségével, az újonnan szerzett tudásával.
Nem volt tisztában vele, hogy a főiskolán az egyik fő tárgyam a művészettörténet volt.
Vártam.
Vártam, hogy mit akar ezzel a Klee dologgal, de rövidesen kiderült, hogy semmit.
Kápráztatni próbált.
Remélte, hogy sosem hallottam Paul Klee nevét, és ő bemutathatja nekem ezt az egyébként nagyszerű művészt.
Egy kicsit szerelmes volt belém.
Nem nagyon, nem őrülten, csak annyira, amennyire az ember vágyik arra, amit nem kap meg.
Kivételezett helyzetben voltam.
Úgy gondolta, hogy én vagyok a kabalája.
Ha én otthagyom a céget, akkor az összeomlik. Komolyan kezdett hinni ebben a marhaságban, én meg nem ábrándítottam ki. Mit mondhattam volna? Bocs, de nem vagyok kabala?
 
A cég gyenge lábakon állt, az állami megrendelők száma lecsökkent, újakat pedig nem nagyon szerzett senki. Erre John, aki egyébként nehezen tudott nemet mondani, felvett egy még nem végzett pszichológust a céghez humán erőforrás menedzsernek azzal a céllal, hogy ő majd segít kiválasztani a megfelelő üzletkötőket. Bízott benne, hogy ez is lendít a cégen. A pszichológus az egyik kolléga nője volt, s olyan lehengerlően ugrott rá főnökünkre egy céges-családi rendezvényen önmagát ajánlva, hogy Johnny nem tudott ellenállni.

Zita, a háeres körülbelül száz kilót nyomott, és a szájából többnyire tömény szex folyt. Nem foglalkoztatta túlzottan az érzékenyebb, konzervatívabb, esetleg idősebb kolléganők ellenérzése, ő folyton a szexről beszélt.

Egymásra találtak Johnnal. Rövid időn belül a nő nem csak misztikus HR tevékenységet folytatott, de labilis főnökünk pszichológusa is lett. Szexuálpszichológusa, ugyanis Johnnak végre volt kivel megbeszélnie a szokásait, kedvteléseit, és a perverzióit. Azt nem sejtette, hogy mindezen halálra röhögi magát a cég néhány Zita által kedvelt alkalmazottja. A pszichológusok gyöngye ugyanis nem tudott titkot tartani. Végül is sem pap, sem orvos nem volt, így nem kötelezte semmi a titoktartásra. És egy ilyen szaftos téma… különösen szívesen figurázta ki szerencsétlen Johnnyt. Elnevezte Pubinak.
Mint kiderült, Pubi remek szeretőnek hitte magát. Kövér háeresünk tájékoztatott bennünket arról, hogy a nők  üvöltenek, majd konkrétan elájulnak a gyönyörűségtől…
Legalábbis John ezt mesélte. Meg azt, hogy házban, ahol lakik, már haragszanak rá az emberek, annyira hangosak a nők, akiket megszeretget. Ezt a szót használta: megszeretget. 
És még rengeteg effélét hallgathattunk végig…