Minden este úgy alszom el ,hogy a barlangomra gondolok. Ott nem tesz fel senki olyan kérdést, ami meggyötör.
Téli szünet után a suliban az első órán az a téma, ki mit kapott karácsonyra. Szívesebben olvasnék, vagy számolnék, minthogy erről beszéljek.
A tanító néni előre hajolva ül a székén és mosolyog. Ez a mosoly nem old fel. Nekem idegen. Olyan, mintha üvegen jönne át. Torz és hideg.
Az első padsort kérdezi. Bárcsak ne jutna el a másodikig, amiben én ülök! Bárcsak megint elszakadna az a hosszú nyaklánca, amiről évnyitón leszaladtak a hatalmas gyöngyök! A nyaklánca akkor jobban élt, mint ő. Csak ült ott azzal az idegen, arcára festett mosollyal, a gyöngyök meg fürgén nekiindultak. Úgy gurultak szét a hevenyészve berendezett osztályteremben, mintha gyorsan meg akarnának szabadulni a gépies mosolytól. A tanító néni arcán akkor az egyszer látszottak meg az érzések. Elvörösödött. A felnőttek ugrottak és szedegették a földről a gyöngyszemeket. Bemásztak azok alá a padok alá is, amelyekben mi ücsörögtünk. Magamban nevettem, látszólag csodálkoztam. A férfiak öltönye piszkos lett, a nők haja kócos. Mi csak ültünk a padokban, akár a verebek a villanydróton és lestük az okos emberek kapkodását. Az asztalra letett gyöngyök nem nyugodtak. Újra és újra legurultak. Végül valaki a vázáért nyúlt, kivette belőle a virágokat, a vizet ráöntötte a sarokban álló óriás pálma földjére, és a gyöngyöket beleszórta a kiürült vázába. A bújócska végén a véletlenül lesodort papírokat is össze kellett szedni. Mikor minden a helyére került, zavart csönd állt be.
Végre az egyik gyerek megszólalt a hátsó padból: Mikor kapunk ellenőrzőt?
- Ó, persze! Az ellenőrző! Ügyes vagy fiacskám, hogy eszedbe jutott: - jött a válasz, és én nem értettem, mért ügyes az, akinek eszébe jut valami. Mert hát, vagy jön egy gondolat, vagy nem. Ha nem, arról ki tehet? És hogy lehet elővarázsolni az ötleteket? Még el sem kezdődött az iskola, sőt azt se hallottuk, hogy mi vagyunk a jövő reménysége - ami ugye fontos, hiszen egy normális évnyitót ezzel kell kezdeni és befejezni, akár igaz, akár nem, - és máris tanultam valamit. Rájöttem, hogy ügyes nem vagyok. Ellenőrző? Minek? Itt aztán soha senki alá nem írja, kit érdekel, milyen osztályzatot firkantanak bele. A nővéreknek más a dolguk, a szüleinkkel alig találkozunk. Mindenesetre az ellenőrzőt kiosztották, majd "holnap találkozunk" búcsúszóval, s a vázával együtt kimentek a teremből. Az asztalon csak az árván maradt virágok maradtak. Az egyiket elkértem, és letéptem hervadó szirmait.
- Ha lepréselem őket, nem halnak meg teljesen. - mondtam, és a szirmokat beraktam az olvasókönyvembe.
Azóta már sok virágot lepréseltem, és a tanító néni nyakában is másik gyöngysor lóg.
Most azt tekergeti az ujjai közt. Nem bánom, tegye, csak ne kérdezze meg, mit kaptam karácsonykor ajándékba. Akit eddig kérdezett, mind hosszú listát sorolt föl. Attila földgömbbel is dicsekedett. Földgömb? Eszembe se jut ilyen klassz dologban reménykedni. "Attila, csak mesélj, hogy minél később kerüljön rám a sor! Utánad én következem. Hú, mit hazudjak? Hazudnom kell, hiszen én semmit se kaptam. De hazudni borzalmas. Feleljem azt, hogy semmit? Szeretnék elsüllyedni. Összehúzom magam, és azért drukkolok, hogy váratlanul történjen valami, ami megakadályozza a kérdést felém. De nem történik semmi, és a  kérdés elhangzik. Mit feleljek?
- Titok. - suttogom, és azt hiszem, végtelenül bölcs vagyok.
Az osztály felzúg, és mindenki rám néz.
- Mért titok? - kérdi valaki. A hangja valahonnan a távolból jön.
- Titok. - ismétlem. Pedig már rájöttem, hogy inkább hazudnom kellett volna. Mondjuk egy új sapkát. Akkor teljes lenne a siker és békén hagynának. Szürke egérnek és nagyon szerencsétlennek érzem magam. A nyakláncos nagyot néz, majd közli, hogy ha titok, akkor azt tiszteletben kell tartani. Biztos igaza van, de ettől még jobban elszégyellem magam. Tudom, ki akart húzni a bajból, így azonban még feltűnőbb lettem. Rájött az igazságra, amit hatalmas izgalmamban el akartam rejteni. Átlátott rajtam. Megsejtette, hogy szégyenkezem, amiért egyedül én nem kaptam ajándékot. Ő felnőtt, aki mindent ért, és a szorongató helyzeteket kezelni tudja. Megoldást vártam tőle. Azt, hogy megértesse a többiekkel, hogy hát igen,van akinek az ajándék csak álom. És nem tehet róla.
Régebben a fenyőfa alatt akadt némi örömhozó apróság. Anyám egyszerű ruhákat varrt ócska gumibabáimnak. Telve voltam boldogsággal. Azt hittem, a Jézuska hozta, akit sose lehetett rajtakapni. Karácsony szent estéjén a nagymamámhoz cipeltek bennünket, gyerekeket. Közel lakott, és én szerettem nála lenni. Amikor pár óra múlva hazacaplattunk a hóban, gyanútlanul birtokba vettük a konyhát. Kis idő múlva anyám megszólalt:
- Valami zajt hallottam a szobából. Ti nem hallottátok? Megnézem, mi az.
Benyitott és összecsapta a kezét.
- Nahát! Megjött a Jézuska!
Ölbe vett, és mindannyian bevonultunk.
Tágra nyílt szemmel bámultam, és nem értettem, a Jézuska mért oda, a szoba sarkába rakta le a díszes fenyőfát? Miért nem a konyhába hozta, ahol tartózkodtunk?  Dühös lettem. Nem értettem, mért mondják őt jónak, ha két szót sem akar váltani velünk?
- De hát az egész világot be kell járnia, nincs beszélgetésre ideje. Mért nem füleltél jobban, akkor megleshetted volna!
 A téli szünetekben néha elmentünk szánkózni, ez volt a legnagyobb esemény. Anyám bebugyolált, s a szánkó végében gubbasztó húgom ölébe ültetett. Lábamat meleg pléddel tekerte körbe, részben, hogy két oldalt le ne csússzon, részben, hogy ne fázzon. Ezután anyám megfogta a szánkóhoz erősített kötelet és elhúzott minket a boltig meg vissza. Időnként rászólt a húgomra:
- Jól fogd, le ne essen!
És ő tartott, átkarolva, szorosan.
Mikor véget értek az ünnepek, bánatomra mindig vissza kellett menni az utókezelőbe. Minden alkalommal másik ágyra kerültem, nem arra, amin az ünnepek előtt feküdtem. Így aztán a mellettem lévő ágyakon idegen arcokat láttam. Ezt nagyon utáltam. Újra ismerkedni és újra barátkozni, számomra nem kis feladat volt. De az idő segített. S mivel senki se tudott az ágyából egyedül kiszállni, maradt a gyors ismerkedés vagy a befordulás.  Esténként, villanyoltás után eredt csak meg a nyelvünk igazán. Parázsvitáink egyik témája az volt, hogy valóban a Jézuska hozza-e a karácsonyfát. Harciasan kiálltam amellett, hogy igen. Volt, aki kinevetett, de olyanok is akadtak, akik egyetértettek. Ebben a vitában éreztem először azt, hogy győzni akarok. Ha nem nekem van igazam, elvesztem a varázst, amiben titok lapul. A titok az égből jön, ahonnan a hópelyhek, szelíden és keringőzve. Hideg téli reggeleken a párkányra ülnek, ahol szirmot bont a jégvirág.
 A telet mindig a szobából figyelem. A tél illata akkor csap meg, amikor apám megérkezik, hogy hazavigyen karácsonyozni. Meleg kabátom és csizmám nincs. Minek. Apám kemény pokrócba teker, úgy ültet a hatalmas teherautóba maga mellé az ülésre. Szeretek utazni. Főleg haza. Otthon a kályhában ég a tűz, mellette cica heverészik, előtte mosott ruhák száradnak. Hideg van, nem olyan jó meleg, mint a radiátorral fűtött utókezelőben. Megremegek, ha belép valaki az ajtón, mert ilyenkor a fagyos levegő az arcomba zúdul . Más az élet itthon. Úgy látszik, a reggeli hidegtől is csak én iszonyodom. Apám, anyám, testvérem gyorsan kelnek. Néha arra gondolok, nem is érzik a lehűlt szoba hidegét. Engem anyám kitakar, és rám húzza a ruháimat. Mozdulni nincs erőm, s amíg az öltöztetés tart vacogok. Anyám a kályha közelébe ültet egy fából készült karszékbe, ott várom meg, míg felizzik a kályhában a tűz, és lassan bemelegszik a szoba. Estére átjár a meleg, s az elalvás előtti kötelező imát úgy mondom el, hogy közben a következő reggel didergésére gondolok.
 Ezt a két világot, az otthonit és a kórházit a hatalmas teherautó választja el egymástól. Vagy köti össze? Apám csomagokat szállít vele, néha hosszú utakra megy velük. Karácsony előtt én vagyok a csomag. Legutóbb ez a hatalmas autó defektet kapott. Sötét volt már, s az útszéli fák havas ágai játszottak a lámpafénnyel. A nagy teherautóban nyugtató meleg vett körül, míg apám ki nem szállt, hogy nekifogjon a kerékcserének. Azt remélte, hamar végez, de a pótkerékkel is akadt némi baj, úgyhogy nem volt más választása, ragasztania kellett. Láttam, ahogy küszködik az egyre sűrűbb hóesésben, és úgy éreztem, magunkra maradtunk a nagyvilágban. Néha benyitott, megkérdezte, rendben van-e minden. Azt feleltem: igen. Nagyon erős akartam lenni. Olyan, mint ő. Nem árultam el, mennyire reszketek a hidegtől. Idő multával az "igen"-t is vacogva mondtam ki. A havazás olyan erős lett, hogy függönyt szőtt az autó lámpafényében apám és én közém. Eleredtek a könnyeim. Nem akartam, hogy apám meglássa, ezért lehajtottam a fejem. Erősnek kell lennem. Legalább annyira, mint azok, akik táblacsokit kapnak a lábműtétük után. Néha kilestem az ablakon és láttam apámat, amint egyre jobban befedi a hó. Az utcán nagy ritkán elszáguldott mellettünk egy autó. Aztán elveszett a hóesésben. Egy óvatlan pillanatban apámra néztem. Akkor emelte fel a fejét éppen. Tekintetünk találkozott. Arcán döbbenet vagy félelem jelent meg, talán düh is. Rögtön tudtam, hogy észrevette potyogó könnyeimet. Nem szólt egy szót sem, csak kiállt az út közepére, és a következő, arra tévedt járművet leállította. Pár perc múlva idegen emberek jöttek felém. Apám kiemelt a teherautójából, amire olyan büszke volt és beültetett a kis autóba.
- Ne félj, ők falubeliek. Hazavisznek, mindjárt otthon leszel. - mondta. Kérdezni akartam, de úgy vacogott a fogam, hogy nem bírtam.
Anyám és a nálunk tartózkodó rokonság megdöbbent, amikor megláttak. Gyorsan befektettek a nagy ágyba, és nyakig betakartak az óriási dunnával. Gyűlöltem a dunnát, mert alatta tehetetlennek éreztem magam. A kezemet se tudtam felemelni, s ettől pánikba estem. De most nagyon jólesett, határozottan éreztem, milyen jól melegít. Anyám forró teával itatott, és valaki dörzsölgette a lábamat. Közben mindenki sajnálkozott. És akkor megint elhangzott a gyűlöletes mondat: kár érte. Egész este ez visszhangzott a fülemben.
Apám későn jött meg, kimerült volt és zaklatott. Eldöntötte, hogy soha többé nem visz télen egyedül sehova a hatalmas teherautón. Én  akkor szégyent és kudarcot éreztem. Miért nem tudtam erős lenni?
Azért bevallom, hogy bár ajándékot nem kaptam, én a karácsonyfának is nagyon örültem. Nem kaptam földgömböt sem, de kaptam titkot. Egyedül én.