úgy gondolom, hogy önmagunk részeként vagyunk jelen a földön,
vagyis lelkünk részeként.
ezt onnan eredeztetem, hogy a lelket halhatatlannak fogom fel.
vagyis, ha a mi „egészünk” elmúlik egyszer,
ugyanakkor a lélek nem,
akkor ez utóbbi valami teljesebb egésznek fogható fel.
tehát nem „birtokolhatjuk” egészen,
csupán egy szelet lehet belőle a miénk.
a gyakorlati életben ez úgy néz ki,
hogy megszületünk (bennünk a lélek),
majd szépen fokozatosan „lebutítjuk, lebutul”,
az ösztöneink, a génjeink, a gondolkodásunk alakulása folytán…
majd megmarad bennünk egy része,
ugyanakkor érezzük mi az egészét magunkban,
ahogy a körülöttünk élők is,
és ahogy a körülöttünk élőkét is (a jóságát, a szépségét, s mindent benne, mi nemes, hiszen a lélek alapjában véve jó),
de azt mégsem tehetjük magunkévá,
hiszen nem vagyunk mi akkorák.

és épp a lélek nagysága következtében akarunk mindig többet, és jobbat,
csupán az emberi hibáink révén nem mindig a jó úton haladva.
például itt van a lélek megismerhetőségének kérdése…
a lélek teljességét nem ismerhetjük meg,
ezt tudhatjuk a fent említett magyarázat alapján,
és mégis, és mégis…
nyughatatlan az emberi természet.
azt kellene tudnunk elfogadni, hogy „csupán” emberek vagyunk,
és az emberi megismerő képesség határos…
a lélek határtalan…
bennünk határokra lelt…
és jól érzi magát…
hát érezzük jól magunkat mi is a bőrünkben!

ha eljutunk a harmóniának erre a szintjére,
akkor úgy vélem, jó úton haladunk…


megjegyzés: persze ez is csak egy gondolatmenet, ezért kérlek benneteket, hogy ne dőljetek be nekem –egykönnyen… :)