A minap olvastam Harmath T. Melinda Magamba zárva c. könyvét. Ez egy újságírónő naplója, amelyben elmeséli, hogyan is lett depressziós.

Érdekes. Vázlatosan érinti benne a gyermekkorát, majd fiatalkori szerelmét és házasságát, válását, szerelmi próbálkozását, munkahelyi kudarcait. Türelmetlenebb embernek vég nélküli panaszkodás az egész.

Leginkább életének azt a részét taglalja benne, mikor házassága megromlása és válása után barátjával élt se veled, se nélküled viszonyban. Ő nős volt, noha nem szerette a feleségét, félt tőle, nem akart elválni. Az írónő viszont képtelen volt egyedül élni, így hol a szeretőjével, hol a volt férjével költözött össze, és ez a vég nélküli bizonytalanság felőrölte. Különböző tüneteket produkált: nem tudott dolgozni, éjjel aludni, rendes időben felkelni. Gyógyszereket szedett, különféle terápiákra járt, de mindig visszaesett. Sokat veszekedett a barátjával, követelte a válást, mindhiába. Közben hiába próbálták szakemberek ráébreszteni ennek a kapcsolatnak a kiúttalanságára, képtelen volt egyedül maradni.

Úgy érzem, ez egy tipikus női történet, és a férfi is tipikus. Minden nő törekszik a biztonságra, kiszámíthatóságra, hogy tudja, a hozzá tartozó férfi merre jár, mit csinál éppen. A férfiak viszont mennek a maguk útján, ha meleg a helyzet, inkább elmennek, mintsem megbeszéljék a problémákat, és ekkor sárkányosodnak el a nők, kezdik mindig elölről a jól ismert lemezt, mert választ várnak.  De a választ soha nem kapják meg. Lehet, hogy a problémák csak a nők számára léteznek?

És ez nemcsak szerelmi ügyekben van így, az élet minden területére igaz. Vagy csak általánosítok és nincs igazam?