Két hónap után újra szükségesnek érzem, hogy kiöntsem a lelkem...itt...mert máshol nem nagyon tudom. Pont erről szeretnék írni.
Van egy barátnőm(?), akivel már általános iskolában is osztálytársak voltunk, bár ekkor még nem szívleltük egymást...mindegy, mert gyerekek voltunk. Aztán középsuliban is egy osztályba keveredtünk. Nyugodt szívvel állíthatom: legjobb barátnőkké váltunk, együtt ültük végig a négy év összes óráját, együtt voltunk szabad időnkben, a nyarainkat vlgig egymásnál töltöttük. Egymás mellett voltunk minden kritikus időszakban és kölcsönösen számíthattunk egymásra bármikor, megszakítás nélkül. Mikor felköltöztem Pestre, akkor sem romlott el semmi, hisz rendszeresen találkoztunk, beszéltünk..stb. 20 évi ismeretség és 14 év barátság után a napokban azthiszem megtört ez az egész. Szilveszterkor direkt úgy intéztem, hogy haza tudjak utazni a családomhoz és, hogy a régi barátokkal együtt bulizzunk. Ehelyett: 2007. dec.31. 17 óra magasságában kaptam egy smst, hogy bizony ma estére más program van. FElhívtam, mégis mi az? Mire közölte, hogy máshova hivatalos...még így sem értettem. Mikor este otthon ültem anyával, gondolkodtam magamban és akkor tudatosult bennem, hogy mégis mi történt. Jan.1-én ismét én nyúltam a telefonhoz, hogy boldog új évet kívánjak és megkérdezzem mi baja? A válasza az volt, hogy találkozzunk inkább személyesen beszél róla. Így is történt. Hosszú beszélgetésbe elegyedtünk és végülis arra jutottunk, hogy én vagyok annyira szemét, hogy nem támogatom őt. Ezt ismét nem értettem, hiszen nem egyszer történt, hogy az éjszaka közepén indultam haza, (röpke 220 km). Nem is erre gondolt kérem szépen... Jobban keresek, mint ő...és egyszer sem kérdeztem meg tőle, hogy együtt nyaralunk-e, vagy hogy ő szeretne-e a fővűrosba költözni...hiszen amit elértem, az általa is van, mert mindvégig mellettem volt...
Hát ilyen is van...nem folyok bele, hogy milyen dolog ez, és hogy valaki milyen alapon gondolja így...hiszen felesleges...

Viszont tanulságos dolog volt...én túl a harmincon még hittem abban, hogy létezik valahol AZ Igazi... és lesz egy oyaln férjem, akivel nem válunk el... egy barátság sokkal kevésbé kötött...és tökéletesnek éreztem...Így már nem merem azt hinni, hogy lesz még egy férfi az életemben, aki ízig-vérig az enyém, akit nekem szántak...És azt sem hiszem,hogy bárkinek/bármiben hinnem kellene...