Már az ajtóban vártál felöltözve, míg én a kócosan, álmosan kóvályogtam ki utánad. Gyűrött voltam és álmos, mint minden reggel. Fáradtan néztem, ahogy cipőt húzol, összeszeded apró cseprő kacatjaidat, amivel folyton teletömködöd a zsebed, miközben láttam a mosolyt az szád szögletében, ahogy kineveted göndörödő fürtjeim összevisszaságát. Búcsúztál és én már vártam ezt a megszokott vasárnapi rituálét. Ilyenkor elhagysz egy napra. Nem önzőségből, muszájból.

Nem is tudom mi ütött belém, amikor megöleltél. Beszippantottam az illatod, jól esett érezni a tiszta ruhád illatát, a nyakad közé fúrva bőröd semmihez nem hasonlítható varázsát, ami nekem a mennyet jelenti. Szorítottál, átfonva derekam fél kézzel kapaszkodva. S én, mint egy huncut kisgyerek nyakad-vállad ívébe bújva kapaszkodtam beléd. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a pillanatnak. Nem akartam elengedni az érzést, azt a jól eső csiklandozó tollpihét ott legbelül a gyomromban. Könnybelábadt a szemem, olyan megnyugtatóan jó volt a karodban, ahogy átadtam magam a szádnak, kutató kezednek.
Hirtelen arra gondoltam mi lenne velem nélküled, mi lenne , ha ez az ölelés nem ismétlődne meg, ha az este nem a mellkasodon, szíved felett érne véget.
Nem tudom...

Lassan négy éve megyünk egymás mellett az úton, jóban-rosszban. Lassan négy éve tudom, hogy lehetek olyan boldog, amilyen most vagyok melletted. És lassan négy éve, hogy tudom milyen igazán szeretni...csak szerettem volna megköszönni ezt Neked...