Ha egyszer szólni hagynám
Elsápadt hangomat
Ha egyszer nem takarnám
Elfáradt arcomat
Ha látnál mélyen, vesztesen...
Szeretnél-e még
Szeretnél-e még, ha nincs miért

Ha egyszer elmesélném
A szótlan gondokat
Ha egyszer elfeledném
Átlépni múltamat
Átlépni azt, hogy csapda vár...
Szeretnél-e még
Éreznéd-e azt, hogy van miért

Néha vallanék
Néha akarom, lásd, ami én vagyok
Talán értenéd
De mégis jobb, ha nem tudod...
Igen, ott az árulás
Ott a szégyen is, a néma társ

Ha egyszer felfedeznéd
Elrejtett verseim
Ha egyszer fénybe néznéd
Elrajzolt terveim
Ha tudnád azt, mit sejtesz már...
Szeretnél-e még

ma egész nap sírásra állt az ég alja, és én sem voltam jobban, erre
most, mire jobb idő lenne, kisütött a nap, én már itt vagyok egy
közepesre légkondicionált zúgó teremben, tele üres monitorfejekkel,
távol minden természetes fénytől. a tegnapi napon gondolkozom. meg azon hogy mit irjak. az irással régen úgy voltam, hogy azt hittem bármit meg tudok irni bárhogy, csak éppen témám nem volt; irigyen olvastam a jó  regényeket, és úgy tartottam, hogy én igy is meg tudtam volna irni  őket, bárcsak én lettem volna ott, vagy én láttam volna, vagy velem  történt volna meg, és hiába nyitottam minden nappal nagyobbra a szemem,  nem láttam azt amiről írni igazán érdemes. most meg alig merek elkezdeni írni, annyi mindenről lenne mit írnom, de nem tudom hogy  kezdjek neki, nem jönnek egymás után jól a szavak, mint most itt is. akkor, amikor minden félénkségemet, magányomat, és gyengeségemet  beleöltem abba, hogy megtanultam beszélni, senkinek nem hittem volna el, hogy egyszer pont ezek a szavak lesznek ellenségeim, azálltal, hogy
bár beszélni megtanultam, de közben meg elfelejtettem tudni hallgatni.  tegnap hallgatnom kellett volna. sok mondatot elhallgatnák most, ha  tehetném, és nem azért mert könyebb lenne, vagy mert hogy nem kellene  tudnod róla, hanem azért, mert felesleges, hamis, és bántóak voltak. és  nincs más szavam, mint hogy ne haragudj miattuk. hallgatnom kellett  volna, semmi más dolgom nem volt, csak hallgatni, és én képtelen voltam  rá már megint, mint ahogy elötte annyiszor, amikor félek, és ha félek,  mindig beszélek, és mindig kimondom azt amitől félek, igy mindig az is  lessz, amitől félek. kicsinek érzem magam, és nem miattad, és ez nem  szemrehányás, de annyira még mindig nem vagyok kicsi, hogy ne tudjam  elrontani azokat a dolgokat, amiket el lehet. 'a felnőtt kor kezdete  az, amikor tönkretesszük a játékainkat' talán tíz, tízenegy éves voltam  amikor leirtam ezt a mondatot egy fogalmazásban, és ötöst kaptam érte,  sőt kiadták az iskolai lapban, utána meg az ingyenes városi naplóban,  és igazgatóit kaptam érte, voltaképpen ez a mondat volt az én irói  opera primám. nem akarlak tönkretenni, nem akarok rosszat, több akarok  lenni mint ami vagyok, és tudom hogy nem lehetek.

Ha minden szívdobbanásnak ára van
Élni szegény-boldogan, már nem lehet
Lázadunk néha, s összekapaszkodunk még
Mintha így ölelkeznénk

S mondjuk, szeretni elég
S még elhiszed
Hogy éljek, hogy lépjek jól, esküszöm nem tudom
Te nem bántasz, nem haragszol
De látom, ami elvész, fáj nagyon

Majd egyszer, ahogy kell, megérkezünk
Majd egyszer nagyon boldogok leszünk
Majd meglátod mit ér sok végighajtott év
Míg nem vigyáztam rád
Majd egyszer, tudod, eljön még a nap
Csak kérlek sose mondd, hogy elmarad
S ha az átkozott idő
Mint hűtlen szerető
Addig meg nem csalt
S az életem kitart
Jó lesz egyszer majd ...

csak még nem tudom hogy kell, csak még nem tudom mit kell, és mikor,  csak még midnig döbbenten állok, letaglóz a vágy, az érzés, amit mint  kicsiny kedves magot dédelgettem, nevelgettem magamban az első sziv  dobbanásom óta, és most, hogy már néha kihagy és szúr a szivem, most,  mikor megláttalak, elszabadult, mint gyilkos gyökerű majomkenyérfa  hálózza be gyökereivel gyenge szivem, és zúgó fejell nézem és őrizem a  szemed, ott vagy velem, mint pár lépésre lévő menyország, mint tejjel  mézzel folyó kánaán, és én mózesként állok elötted, mint ki elvezettem  népemet a kapukig, de én be már nem léphetek, és követelőzök, ösztönből, szívből, élni akarásból, és megriadok minduntalan, hogy sokat akarok, vergődök, mint aki nem tudja mit akar, és hiába vési
kitörölhetetlen mélyedésekkel agyamba a szívem, hogy tudja amit akar,  minden erő ami felkéll bennem, ugyanabban a pillanatban omol össze, és te maradsz ahol vagy, elérhetetlenül, mégis mintha arcodat megérinthetném, olyankor magamhoz húzlak, 'fogdoslak' de nem  szexualitás ez, ami mintegy kegyelemként, orkánként zúdúl végig rajtam,  ahányszor megérzem az illatod, csak elbújás, gyávaság, hogy legalább nyom maradjon utánad, hogy amikor elmész, 'a kéz melegét sosem felejti  el a megszeliditett állat'- azzal a ringó járással végig mész a  keritések mellett, és beforulsz azon a kapun, aminek annyiszor  könyörögtem már hogy nyiljon ki elöttem, és néha késként hasit belém a  tudat, hogy talán örökre zárva marad, még ha a világ összes más kapuja  közben ki is nyilik - eltünsz, - és én kábultan leülök a félig kivágot  fa alá szemben az ablakoddal, részegen, zavartan mint egy hajléktalan, akit befogadtak, megetettek, megitattak, majd vissza vittek, és most
ott van ahol volt, csak éppen semmi oka nincs arra az érzésre, amire
eddig megkérdőjelezhetetlen joga volt, hogy sajnálja magát, és gyülölje  a világot azért amiért sajnálja magát, és most még nem is rossz neki,  mint álltalában mivel hajléktalan, inkább csak zavarban van attól hogy  most is ott van ahol szokott, csak most éppen még nem is rossz neki, és  várom hogy megmozuljon valami, valami kis jel, mozdulat, fény gyújtás,  függöny libbenés, amit aztán később a végeláthatatlan éjszakáimon  gyönyörű álmokká és igéretteké tudok szőni - nyom maradjon utánad,  mert  már abban a percben amelyikben egyedül maradok, el sem merem  hinni, hogy az előzőben még ott voltál, olyan vagy mint egy gyönyörű  álom, mint minden álmokból szőtt legszebbik álmom, és most, hogy lassan  talán ébrednem kellene, tiz körömmel kapaszkodok az ágy szélébe, hogy
ne ébredjek fel, mint régen, mikor még vácon laktunk a panelházban, a  szobám egyik ajtaja anyám szobájára nyilt, a másik a konyhára, és reggel, hét órakkor, még álmodtam, de már álmomban hallottam, ahogy  reccsen anyám gépe, és résnyire nyilik az ajtó, olyankor még csak  rámnézett, majd még mindig szinte teljes álomban halottam, ahogy végig  botorkál az előszobán a fürdőszobába, kiönti a lábvizét, majd be a konyhába, felrakja a tejet melegedni, kikeveri a kakaót, és csak akkor nyit be a szobámba, nem is engem kelt elöbb, hanem felhúzza a redőnyt,  ami fémes csikorgásával már az utolsó álom foszlányokat húzdalja ki bennem, közben én tudtam hogy fel kell ébredni, és nem akartam, de búcsúztam mindentől, az utolsó pillanatokban szivtam be magamba az aktuális álmom minden porcikáját, hogy mire csikorog a redőny, ébredés közben is álmodhassam tovább, és csak ez után szólt anyum, épp  hangulattól függően kedvesen, vagy erőteljesen, hogy vár az iskola, és
olyankor már teljesen ébren voltam, csak egy kis szál maradt meg az álmomból, és volt, néha, ritkán, de volt, hogy azt az egy kis szálat a
markomban szorongathattam utána még sokáig, akkor is, amikor megittam a kakaót, akkor is, amikor az előszobában küzdöttem a cipőkötéssel - sokáig a reggel legnagyobb próbatétele volt számomra, az istennek sem ment - és akkor is, amikor végig batyogtam az arany jános utcán a suli felé, hátamon a fényvisszaverős hátitáskámmal, benne külön fakkok az  uzsonnának, külön a nagy könyveknek, és külön a füzeteknek, és néha még
akkor is, amikor bent ültem a padban, és körülöttem már mindenki
felébredt, és én még akkor sem akartam, olyankor csendben voltam, csak  néztem magam elé, és reméltem hogy minnél később szünik meg a varázs, ha az első órán nem szólitottak, végig álmodozhattam az egészet, néha még egy két szünetet is, de aztán mindig hidegzuhanyként ért az ébredés, amikor felém repült, - legtöbbször a nagy, tizórai szünetben -  egy radir, egy toll, vagy egy sérelem, amit ott akkor meg kellett  torolni, vissza kellett dobni, vagy csak simán elviselni, és máris visszatért a hétköznapi élet.

Ugye nem baj, hogy könnyen költöm el a pénzemet
Ugye nem baj, hogy gyorsan élem fel az életet
Ugye nem baj, hogy sorban szívom el a cigiket
Ha ez nem zavar, az leszel, félek, akit szeretek

Nem baj, az se, hogy szép vagy nagyon
Nem baj, az se, hogy kedves is
Nem baj, engem ez azt hiszem, nem zavar
Nem zavar, nem zavar

Ugye nem baj, ha plafonig érnek majd a lemezek
Ugye nem baj, ha éjjel olvasni is szeretek
Ugye nem baj, ha néha tévesztem a nevedet
Ha ez nem zavar, az leszek, félek, aki kell neked

Nem baj nekem, hogy jó vagy nagyon
Nem baj, az se, hogy rendes is
Nem baj, hidd el, hogy engem ez nem zavar
Nem zavar, nem zavar

Ugye nem baj, ha eltűnök egy napon
Ha visszatérek, örülsz nekem nagyon
Ugye látod, hogy nem kívánok sokat

Ugye nem baj, ha igazam csak nekem lesz mindig
Ugye nem baj, ha barátok ülnek nálam estig
Ugye nem baj, ha szeretni foglak, nem is keveset
Ha ez nem zavar, az leszel, félek, akit szeretek

Nem baj, az se, hogy szép vagy nagyon
Nem baj, az se, hogy kedves is
Nem baj, engem ez azt hiszem, nem zavar
Nem zavar, nem zavar

ma elmentem győzőékhez, akiről azt hiszem meséltem már neked.
hihetetlen egy ürge, egyike a kedvenc embereimnek ezen a világon,
hihetetlen családdal. ők azok, akiket mondtam már, hogy madártojás van  a szekrényben a fűszerek mellett, és egy amerikai fajdkakas költ a  mosógépen. elmentünk vágni füvet a nyulaknak, régi skodával egy rétre,  mogyorófüvet, ahogy ők mondták. megpróbáltam kaszálni is, a szokásos  hévvel mentem neki, hogy majd nekem sikerülni fog, de negyed óra alatt  kevesebbet vágtam le, mint a győzö egy perc alatt. imádok ezzel az  emberrel ilyen helyen lenni. mint valami lexikon, bár az benne a  legjobb, hogy nem lexikális a tudása, inkább amolyan tapasztalati vagy  mi. 'pergő fű, ezt nem szabad adni a nyulaknak mert mérgező. mien  furcsa nézd meg, ez a vér virág, de ezek itt pirosabbak mint a többiek,  mutálódtak. ezt ha megfogod, és utána lenyalod a kezed, nagyon  megbetegedsz, régen a szerelmi bosszúkra használták az emberek. nézd  meg milyen szép kis lepke. azt hiszem ez a len lepke, olyan szine van  mint a lennek. nem lessz ma gomba, nézd meg, száraz a talaj, megitta az  essőt jöhetne még. látod, itt fürödtek a fácánok. láttál már verebeket  fürödni a porban? na ugyan úgy csinálják ők is. esső szag van a  levegőben' emiatt haza mentünk, bár aztán végülis azóta sem esett. van egy vadászgörényük, utána vele szórakoztunk, stricinek hivják, elég
fura név egy ilyen kedves kis állatnak. az első két foga eltört, így
már a hatékonysága nem az igazi. elengedték a pincjéjükben, az orrom  elött ugrott rá egy patkányra, majd negyed órát harcoltak, hihetetlenül  furcsa látvány volt, nekem nagyon mély élményt jelentett. az öreg  patkány szerintem az első percben tudta hogy vége van, normális esetben  még csak ellenfelek sem lehettek volna, de szegény strici, így fog nélkül, a patkány majd akkora volt mint ő. aztán sejtette az öreg, hogy itt valami nincs rendben, és ettől úgy érezte hogy mégis csak joga van az élethez, és elkezdett harcolni. fantasztikus látvány volt, a  tapasztalt ravasz patkány, és a karcsú, kecses, ámde látszólag zavarban lévő görény küzdelme. én mint egy öt éves gyerek szurkoltam, bár sose tudtam kinek, aki éppen szarabbul állt, hol a stricinek, ha az öreg  patkány volt felül, hol az öregnek, ha már úgy látszott hogy elfáradt.  végül is, mi a nagy emberek, luciferi döntést hoztunk: a már alig lézengő patkányt, és a több sebet kapott, nagyon dühös stricit  szétválasztottuk, döntetlent hirdetve, és az öreg patkányt jutalmul nem  öltük meg, viszont beraktuk egy terráriumba, egy kisebb patkány, és egy  egyiptomi ugró egér mellé, akik már régen együtt éldegéltek. erre, amíg
megebédeltünk, kiirtott mindenkit a terráriumból az öreg. 'aki
megérezte már egyszer a halál szagát, az már csak ölni tud' mondta a győző. az arcom esett le ettől a mondattól. és tényleg. mesélték
különben, hogy a pasid nagy kivánsága, a vércse és az ölyv is,
mostanában kezd elszaporodni, amióta védetté tették őket, állitólag
tele van velük pest, a régi templom tornyokban, magas, elhagyott
helyeken nagyon könnyű fészket találni. tele vannak állat mesékkel, az egész család, hihetetlen, mintha fekete istván regényei, gyerekkorom nagy meséi elevenednének meg benne. az tetszik még nagyon abban a családban, ahogy a gyerek - apa viszony van. én csak  regényekben olvastam ilyet. van egy fia, laci, meg egy lánya, azt nem  tudom hogy hivják, de az már a barátjánál lakik egy pár éve. viszont a  laci, meg ő, qva jó nézni őket. ahogy dolgoznak, ahogy etetik az állatokat. kézmozdulatokból megértik egymást. csak félszavakkal  beszélnek. én valami ilyen apa fiú kapcsolatra vágytam mindig. az a  durva, hogy a srác is tiszta apja, ácsnak tanult, nincs túl iskolázva, nem is tartják sokra a sulit, kivétel a lány, az valami egyetemre jár  most is, de a férifak nem nagyon, dolgoznak, egyszerűen, szépen, és  közben szeretik az állatokat, egyszerűen, szépen.

Tudod-e azt, hogy számtalanszor gyűlöltelek már
Mert nem hagytad, hogy szeresselek
Tudod-e azt, hogy tudom, amit nekem te adtál
Soha megadni nem lehet

Engem nem zavar, engem nem zavar
Hogy csak rajongód vagyok
Mint egy lecsúszott zoknis kisgyerek
Engem nem zavar, engem nem zavar
Hogy hazudni nem tudok
És hogy tudod, hogy szeretlek

Tudod-e azt, hogy hány szerelmed gondol most is rád
Aki hűtlen lett már hozzád
Tudod-e azt, hogy a válás percét hányan átkozzák
S hogy ezt mennyien tagadják

Engem nem zavar, hogy soha senki meg nem kérdezett
Hogy hol akarom élni az életem
Engem nem zavar, engem nem zavar
Ha akkor leszel még szebb
Mikor én már nem leszek

Tudod-e azt, hogy tudom, nekem azért hazudtál
Mert hőnek akartál
Tudod-e azt, hogy számtalanszor megcsaltalak már
Mert más városról is álmodoztam már

lassan mennem kell. meg most már veled beszéllgetek. ma meghallgattam  craig armstrong új lemezét. döbbenetesen jó. sosem lessz pénzem  megvenni, mert diszdobozos, meg ilyenek. csak zongora. huh. annyi  bánat, szerelem, szenvedély, juhuj, bele veri a billentyűkbe. egy deres  ferenc kritikát olvastam róla, abban volt ez a mondat: 'ma már alig  merünk érezni, ma már nem lehet értelmiségiként élni, és egyre csak erősödik rajtunk a páncélunk, és a távolságunk a másik felé. vigaszként  igazából csak az ilyenfajta lemezek szolgálnak és az, ha a színházban  foghatjuk valaki kezét' én is igy fejezem be. vigaszként, mindenért, megyek zenét hallgatni, mindig csak szóljon a zene, addig nincs, baj, és ha lehet, menjünk el szinházba és had fogjam meg a kezed.