Biztosan ismertek annyira az írásaimból, hogy tudjátok, nem vagyok egy negatív figura, a legmélyebb zrityi közepéből is igyekszem kihámozni a pozitívumot. Sőt, a túlzott idealizmussal „rágalmazóknak” is van egy kisebb tábora.

 Mindezt csak azért szükséges előre bocsátanom, önmagam meggyőzésének nem titkolt szándékával is, mert krónikus fertőzöttje vagyok a Vonzás Törvényének. Emiatt aztán megértésem széttárt karral ácsorog a történtek felett.  Ennyit a bevezetésről, jöjjön a történet!

Idejét sem tudom, mióta kísért az az újra és újra visszatérő végkifejlet, hogy ha én sorban állásra adom a fejem, valami blokkoló tényező mindig előfordul az általam választott sorban. Mint minden épeszű ember, mielőtt egy hosszan kígyózó sort kiválasztanék a sok közül, számtalan dolgot mérlegelek: a létszámot, a várakozók korát, vásárláskor a bevásárló kocsik telítettségét, a pénztáros korát, hozzáállását (ülve), stb. A várakozók korát a pakolás és fizetés sebessége, hitelkártyájának megléte, vagy hiánya miatt, hiszen, ha van neki, a folyamat 1-2 perccel tovább tart, fejenként. A pénztáros korát pedig a tapasztalat megléte vagy nélkülözése, a lendület birtoklása, vagy a fáradékonysága figyelembevétele miatt. Mindezt pillanatok alatt, természetesen, hiszen mögöttem tombol a fél város, türelmetlenül. Mint látjátok, körültekintő vagyok, a bennem lappangó láthatatlan bélyeg azonban ilyenkor aktivitásba kezd, s hatása nem marad el. Ha nem előbb, de pont előttem, vagy velem esik meg, hogy elromlik a pénztárgép, leolvashatatlan a termékkód, elfogy az apró a pénztárfiókból, nincs fedezet a hitelkártyán, vagy csak az a fránya gép egyszerűen nem eszi, stb., stb. Egyre szélesebb a palettája a hátráltató eshetőségeknek. Mindig ez van! Nincs kivétel. Egyelőre.

Fifikássá neveltem magam, időnként taktikázok, ha úgy látom, a sor már a beállásom elején csiga-mód sebes, átpártolok egy pillanatnyilag gyorsabbnak tűnő kígyóhoz, ám a végzetem ott is elér. Próbálkoztam más módszerekkel is, a nagy hírű megérzéssel, a sor kétharmada tájékáig, ritkábban az utolsó előtti pillanatig működik, de nem tovább. Valami előre nem látható, kiszámíthatatlan, kifürkészhetetlen esemény vár rám, ott, azon a szent helyen, a pénztárnál. A pénztár számomra az első számú MUMUS, már kimondanom is keserves, lassan pénztárfóbia kifejlődésének szenvedő alanya leszek.

Oldottabb pillanataimban sajnálattal tekintek vissza a mögöttem állókra, ők még nem tudják, mi leselkedik rájuk – miattam. Empatikusabb állapotaimban legszívesebben szólnék nekik, jobban járnak, ha sort váltanak, ui. idegeik az elkövetkezendő percekben kíméletlenül megviseltetnek. Titkon azért mindig reménykedem, talán  ma lesz a napja, amikor megcsókol egy rút békafiú, vagy rontásfeloldó varázslat részese leszek, vagy valami ilyesmi.

Sebaj, fátylat a múltra, ma ismét megyek vásárolni. Fortuna talán ma rám mosolyog.

Csak ne legyen foghíjas a mosolya!