Blue blogjának hatására (Nos,...) bennem is megfogalmazódott pár gondolat a témával kapcsolatban. Pályakezdőként sikerült egy évig tanítanom egy fővárosi általános iskolában (azóta sem jött össze még egyszer ez a mutatvány), és első benyomásra nagyon meglepődtem, mennyire különböznek a gyerekek azoktól a gyerekektől, akik mi voltunk. Mondom ezt huszonöt évesen, ami azért még nem egy nagy kor, legalábbis én így gondolom....
   Nem csupán a haj, a smink, a ruha számít, hanem az is, hogy az mp3, mp4 lejátszó a legmenőbb fajta legyen, és természetesen színben passzoljon az öltözékhez... :) Fiúknál inkább a sportcipő a mérvadó és a fukszok (amikről egy darabig fogalmam sem volt, mik azok, mert nem ismertem a szót...) 
   Ők még nagyon a külsőségekre fókuszálnak, minden reggel végigmértek és megállaptották: Tanárnő, új a hajcsatja, milyen jó pulóvere van, jó az új parfümje, stb. Bevallom, kellett egy kis idő, míg hozzászoktam ehhez. 
   Hatodikos fiúk úgy flörtölnek a lányokkal, hogy egy felnőttnek is becsületére válna,amire azt is modhatnám, hogy aranyos, vagy azt, hogy vicces, de egyáltalán nem az, mikor harminc gyerekre vigyázok, és folyton azt kell lesnem, mit csinálnak a bokrok mögött...
   Ezektől függetlenül nagyon megértem őket, hiszen ők csak azt utánozzák, amit a világban látnak. Lehet, hogy festik magukat, de ők is azokkal a gondokkal küszködnek, amikkel kapcsolatban mi is sajnáltuk magunkat annak idején. És odajönnek hozzánk, és elmondják, mi bántja őket, tanácsot kérnek, és azt hiszem, amíg a bizalmukat élvezzük, addig nincs nagy baj.