(Fogyókúrázóknak elolvasni nem ajánlott... a szerk.)

A címet olvasva senki ne gondoljon semmi rosszra (még) aki nézi, ki is publikálta ezt az írást. Sztori a következő: Dolgoztunk péntekeken az irodákban, bár már erősen érződött a péntek-hangulat végezte mindenki a dolgát. Egyszer benézett hozzám egyik kolleganő és kérdezte, hogy nem hoztak –e ide nekem egy csomagot. (mivel én vagyok egy személyben a központi asszisztencia, általában minden nálam köt ki) Mondom neki, hogy milyenre gondol pontosan?
- Hát ilyen nagy doboz.
- Olyat nem. Mi van benne?
- Kolbász.
- Mi?
- Kolbász. A Kiss Józsinak a kolbásza. Nézek rá értetlenül.
- Letelefonáljak a postázóba – kérdem, hogy nem látták –e a Kiss Józsi kolbászát? – kérdem vigyorogva – vagy valami csomagot ami szaglik?
Neeeem, hagyjam csak, akkor még biztos nem érkezett meg. Folyik tovább a nap, már eltelt az ebédidő is, én meg szórakozom tovább a hőn szeretett számláimmal, gyorsan telnek a percek. Szerencsére. Egyszer csak beront hozzám az emlegetett Kiss Józsi (amúgy egyik szegmensvezető), hogy itt a kolbász, menjek kolbászt enni!
Jó-jó…mindjárt. Elintéztem amit még akartam és kíváncsian álltam fel a székemről, a mellettem lévő iroda irányába indultam. Ott a következő kép fogadott: A marketing iroda asztalainak végében lévő kis félköríves asztalkán egy hatalmas doboz, benne jókora, isteni illatot árasztó házikolbászok.
- Gyertek, kóstoljátok meg, a Józsi díjnyertes kolbásza! A doboz körül pedig már tányérok, bicska, fehér kenyér, lila hagyma. Jön a következő leányzó, ő is vékony, csinos, egészséges életmódos fajta.
- Tényleg a tiéd?
- Igen, mi csináltuk a hétvégén. Még a bél is az enyém…

Gyenge rötyögés, és körülálljuk a művet, mint valami áldozati oltárt. Megbűvölten néztem a doboz tartalmát, de persze ahogy megjelentem, a kollegák elkezdtek velem poénkodni, mint ugye már másfél hónapja szalmaözvegy leányzóval. Ki lehet találni, miket találtak ki a kolbász meg az én viszonylatomban. Még meg voltam fázva, így megkértem az egyik férfikollegát, vágjon nekem ő, ne menjek túl közel a dobozhoz.
- Ez itt nem jó? – mutat egy vég-darabra.
- Ne, abból puhábból légyszi…
- Hallod, Botiiiii? – kiabál át kedves tapintatos kollegám a szomszéd irodában ülő srácnak.
– Azt mondta a puhábbat szereti!

Lefelé görbülő szájjal jelzem, hogy most nem vagyok vevő az ilyesfajta poénra. Közben a nép szorgalmasan rág, elismerő szavak röpködnek a levegőben. Mindenki eszik. A fogyókúrás, a nem fogyókúrás, aki egyébként nem szokott idebenn enni, mindenki. Van, ki állva, van ki ülve, ki bicskával, ki csak kézzel - és táplálkozunk. Talán ilyen lehetett anno a falusi disznóvágásokkor. Csak mi egy puccos, csupa üveg irodaházban tesszük ugyanezt. Aztán eszembe jut, amikor nálunk volt disznóvágás, apuék bekeverték a kolbász alapanyagát, engem meg el se lehetett zavarni a nyershúsos kád mellől. Bele-belekajáltam, főként a csípős fajtába. Erre gondolok, miközben cincálom szét a kolbász burkát.
- Te, mondd csak, otthon is meghámozod? – jelenik meg mellettem vigyorogva a másik csökkent értelmű kollega, elkezdenek röhögni, én meg már levegőt veszek, hogy válaszoljak, de megakad a torkomon, rájövök, hogy ezt talán mégse…
...csakhogy ahogy a mellettem álló kolleganőre nézek, az menten elröhögi magát, kitalálhatta, mire gondoltam. Erre már én is lekucorodom az iratszekrény aljába és ráz a röhögés, folynak a könnyeim. A nép inkább ne tudja meg hogy azt akartam mondani, hogy otthon utána vissza van csomagolva…
De most a poénok sem ülnek sokáig, a lényeg a díjnyertes remekmű, és a mellette illatozó lilahagyma.
- Jaj, hagyma! – rikkantok fel.
- Edd csak, úgyis jó a megfázásra.
- Tudom, de eddig nem mertem, miattatok… de most, hogy így már mindenki.. meg úgyis péntek van…
Nem merek rányúlni a hagymára sem, mert ötpercenként orrot fújok.
- Attila, vennél nekem hagymát?
- Nesze – nyomja az orrom elé, én meg engedelmesen bekapom (a hagymát).
- Húúúú, láttad hogy rámozdult reflexből?

Ebből a hagymaetetésből persze megint nem jöhettem ki jól. A kölcsönös ugratásokon kívül is most az egész folyosó olyan lett, mint egy nagy család. Közösen ettünk, élveztük a finom kolbászt, hagymáztunk, kit érdekel hogy büdösek vagyunk, úgyis péntek van! beszippantott minket a falusias életérzés, nevettünk, jól éreztük magunkat. A végén pedig a kollega szétosztotta a megmaradt kolbászokat, vigyen mindenki belőle. Egy kicsit megcsapott minket a régi világ szele. Amikor még nem rohantunk ennyit, nem idegeskedtünk, amikor megosztottuk, amink volt, amikor még volt idő leülni egy közös kóstoló erejéig. Mint ahogy aznap délután. Soha rosszabb pénteket.