Még tavaly kezdtem önéletrajzi ihletésű blogjegyzeteimet. Most –ha időben néha csapongva is – ezeket folytatom.

     Ahogy az évek múlnak, az emlékezet is csiszolódik. Egyre több apró emlék válik semmivé, hogy a maradék - az a kevés - tisztábban és élesebben tűnjön elő. Átértékeljük az életünket, mást érzünk fontosnak, mint korábban. Így jártam én is. Úgy hozta a sors, hogy a nagy gründolások, építkezések korában a mi épületünk is nagyon megtetszett valakinek, aki kijárta, hogy klinikai osztályunk egy másik épületbe kerüljön. Ebben a másik épületben egy patinás tanterem is van, ahol lassan nyolcvan éve folyik az oktatás, de eddig egy másik klinikai tudományt: az ideggyógyászatot oktatták itt. Ahogy bemegyek, néha leülök a padokba, nem a legkellemesebb emlékek jönnek elő. Az itt következő emléksorban csak a neveket változtattam meg, bár ennek aligha van jelentősége. Aki velem élte át azokat az eseményeket, úgyis tudja, kiről van szó, aki nem, az meg úgyse.

     Falomby professzor híres volt az egyetemen, mint az idegbetegségek szakértője és hírhedett volt, mint vizsgáztató. Olykor a hozzá kerülők felét is „kinyomta”, de oly szívélyesen és szelíd hangon, hogy a jelenlévőknek borsódzott a háta. Néha, ha rossz kedvében volt, akkor hosszabb oktató szöveget is mellékelt, hogy hol és mit is hibázott a jelölt – aki mindig hibázott – megkérdezte, mi akar lenni, melyik szakmát kívánja választani. Ilyenkor valami „kis” szakmát kellett mondani, mondjuk hogy szemészet vagy bőrgyógyászat, akkor az öreg legyintett és annyit mondott: na oda ennyi is elég, és beírta a bélást (kettest). A prof emellett kétségkívül a legintelligensebbek egyike volt, akivel csak a medikus találkozhatott pályafutása során. Öt nyelven beszélt, doktorátusát a Sorbonne-on védte meg, természetesen franciául. „Megvédeni”, így nevezi a tudományos köznyelv valamely grádus megszerzését. Nos, a magyar nyelvi logika szerint azt kell védeni, amit támadnak, dehát jaj lehetett annak a boldogtalannak, aki őt támadni merészelte – akárha franciául is – mert az öreg olyan magyarázatot kanyarított rögtön, melyből nemcsak a válasz derült ki a sarki pék számára is világosan, de az is, hogy milyen naiv és szakmaiatlan volt a kérdés feltevése. Dolgozószobája a könyvtár közelében volt, hogy mindig olvashasson, ha kis ideje akadt, ám – amint némi túlzással állították róla – a könyvtári könyvek felét kellett csak elolvasnia, a másik felét ugyanis ő maga írta. Falomby prof így hallatlan tekintélyre tett szert, tartottak tőle nemcsak a hallgatói, de a szakmájabéliek is széles e hazában. Mindemellett pedig kiváló előadásokat tartott, aki tehette, ki nem hagyott egyet sem. Az előadóterembe idejében kellett érkezni, hogy az ember a hátsó sorok valamelyikében leljen ülőhelyre. Az elülső sorokban ülők ugyanis annak a veszélynek voltak kitéve, hogy az „interaktív” előadásmódot kedvelő prof a közönséget is bevonja, például személyre mutatva kérdez valamit, vagy felkéri az illetőt önkéntesnek valamely idegműködés demonstrálásához. Gondolható, hogy az előzőhöz senki sem érezte tudását elég naprakésznek, a másikra azonban olykor akadtak vállalkozók, akik azt remélték, hogy ily módon megmaradván a prof emlékezetében, a vizsgán némi előnnyel indulhatnak. Eladdig, míg egy nevezetes kísérlet „alanya” meg nem járta.

  A halló-egyensúlyozó idegről tanultuk akkoriban, ehhez tartozott a belső fül működésének tanulmányozása. A prof kísérletének lényege az volt, hogy az alany egyik fülébe meleg vizet, a másikba hideg vizet öntött. A belső fül kanyarulatos csatornáiban a különböző hőmérséklet különböző sebességű folyadékáramlást indít meg, vagyis a két fül különböző egyensúlyi helyzetet jelez az agynak, ennek eredményeképpen heves szédülés jön létre, mely addig tart, míg a hőmérsékletkülönbség meg nem szűnik. Erre a remek kísérletre vállalkozott az évfolyam egyik mókamestere, aki nem lett volna rest a bemutatót a cél érdekében némi színészi teljesítménnyel is „feldobni” – csak ehhez tudnia kellett volna, hogy mi a kísérlet lényege, azt azonban a prof nem árulta el előre. Falomby saját kezűleg öntögette a vizeket barátunk fülébe egy kis tölcséren keresztül, az évfolyam pedig lélegzetvisszafojtva figyelt. Eltelt egy kis idő, mondjuk egy perc. Barátunk zavartan mosolygott, nem tudta, mit is kéne tennie, de szemlátomást semmit sem érzett abból, amit kellett volna.

 - Nos, kolléga úr, miről tudna nekünk beszámolni?  - kérdezte a prof, mert már ő is nyugtalanul várta a hatást. Kolléga úr vizenyős tekintetéből azonban még ő sem olvasott ki semmit, egyéb választ pedig nem kapott. No, töltött még egy kis vizet. Semmi hatás. A prof felállította, járkáltatta, még Rombergben is megállíttatta társunkat (összezárt lábakkal, előrenyújtott karokkal, behunyt szemmel kellett imbolygás nélkül állnia), de szédülésnek nyoma sem volt. A prof elnézést kért, elmondta, hogy mit várt volna, helyre küldte az önkéntest és folyt tovább az óra.

   Aznap este – úgy mondják – családja a fül-orr-gégészeti ügyeletre kísérte barátunkat, aki csillapíthatatlan szédülésről számolt be. Tényleg szédült. Hogy mi lehetett a késedelem oka, nem tudni. Lehet, hogy az egyébként gyorsan múló panasznak nem is volt összefüggése az előadással. Mindenesetre a további demonstrációkkal kapcsolatban megcsappant az önkéntesek érdeklődése.

     Az „interaktív” előadások azonban folytatódtak. Óra közben mindenki kerülte a prof tekintetét, neveket pedig az öreg sosem kérdezett, így szemkontaktus híján felszólítania nehéz volt bárkit is. Kérdéseit tehát az egész publikumnak intézte. Nem minden kérdése volt furmányos, nagyon világosan, egyszerűen tudott kérdezni, csak mi egyszerűen nem tudtuk a választ, vagy inkább nem mertük tudni. A leégéstől való félelem akkora volt, hogy ha ismertük is a megoldást, nem mertünk jelentkezni. Ezt egyszer elunta a prof és feltette a „force” kérdést:

-         Nos, kedves kollégák, ki szeretne ideggyógyász lenni?

Falomby arra számított, hogy mindig akad egy-két kéz, amelyik erre jelentkezik, ugyanis ez tényleg jó pont volt. Vizsgán ugyan nem kivételezett a leendő ideggyógyászokkal sem, de rendre előfordult, hogy az ilyen delikvenseket később a szárnyai alá vette, segítette a további pályájuk során.

  Most azonban a néma csendben a „kollégák” még a kezüket is a pad alá rejtették, nehogy egy-egy játékos kézmozdulat jelentkezésnek minősüljön. Tudtuk, hogy aki most kívánná feltárni jövőbéli szándékait, az megnyeri hozzá az előző, még megválaszolatlan kérdést is valamelyik agyideg pályájával kapcsolatban. 

-         Értem. Sajnálom. – konstatálta Falomby a negatív eredményt – de lenne még egy kérdésem. Nos, kedves kollégák, ki szeretne orvos lenni?

     Kész, sakk-matt. Mindenki érezte, hogy erre a kérdésre nem lehet nem jelentkezni, mégis maradt az előbbi dermedt, mozdulatlan csend. A prof várt egy kicsit, majd széles mosollyal

közölte:

-         Óóó, hát ez egészen más! Ez igen fontos információ nekem az Önök jövőjére nézve.

Egy hét múlva kezdődtek a vizsgák. Teljesítményünket nem részletezem. Falomby módszere az volt, hogy a vizsgái a tanteremben zajlottak és teljesen nyilvánosak voltak, bárki beülhetett bárki feleletét meghallgatni, akár jegyzetelhetett is, csak a csendes, nyugodt viselkedés volt elvárás a közönséggel szemben. Az aggodalmasabbja már egy félévvel előbb elkezdte a vizsgákra járást, hogy a prof gyakori kérdéseit feljegyezze. Erre aztán megpróbálták kidolgozni a válaszokat is, de a prof gyakran ugyanannak a dolognak más-más aspektusait kérdezte, így legfeljebb a felelők durva hibái voltak azok, amelyeket meg lehetett jegyezni, mármint hogy meg ne ismételjék azokat.  A nyilvánosság elvette a vizsga máshol megszokott intimitását, sokakat zavart a közönség puszta jelenléte, sokan talán emiatt nem tudták a tudásuk legjavát adni. A prof szempontjából azonban jó húzás volt, kizárt volt, hogy részrehajlással, felületességgel, előítéletekkel vádolják őt azok, akiknek vizsgája nem sikerült.

Tényleg, egy-egy államvizsga őrjítően sokáig tartott, még akkor is, ha levonjuk ebből azt az időt, azt a hosszú csendet, ami – a tanácstalan jelölt válaszát várva – mindkét részről hallgatással telt el. A kérdések kezdetben egyszerűek voltak, ha arra megfelelő válasz érkezett, Falomby nem is ásott mélyebbre, témát váltott. Ha azonban megtalálta a rést a falon – és mindig megtalálta – ott minden apró vonatkozást kikérdezett. Ha valamennyire is kielégítette a válasz, a jelölt szemébe nézve folytatta a faggatást. Ha nagyon nagy sületlenséget mondott valaki, Falomby szemét behunyva ingatta a fejét és hosszúakat hallgatott, amíg újat kérdezett. Sohasem volt ingerült – bár sztentori hangja volt, néha ki is eresztette, de sosem azért, hogy személyeket szidjon – és sosem volt gunyoros. Nem pikkelt senkire és – amennyire információim a kérdésben megbízhatóak voltak – nem lehetett nála protekciója sem senkinek. Az esélyek tehát egyenlők voltak, ha rémisztően csekélyeknek tűntek is. Ha nem sikerült, a vizsgát ismételni kellett: az esélyek akkor is ugyanazok voltak. Ha a prof emlékezett is az illető előző feleletére, az új vizsgán csak az akkor húzott tételeket kérdezte. Így is volt, akinek az ideg-elme államvizsgája fél évig, vagy tovább tartott. Aki így járt, annak sem kellett magányosan feszengenie a pótavatáson, mert ezen események mindegyikén szép számú társaság gyűlt össze, jórészt Falomby működésének köszönhetően. Igaz volt a mondás: Takaródi prof, az anatómia professzora mondja meg, kiből lesz orvos, Falomby pedig azt, hogy mikor.          

        Az adott körülmények között tehát sikernek könyvelhetem el, hogy jó időben, az első „turnusban” avattak orvosdoktorrá 1985 szeptemberében. Nem lettem ideggyógyász, de tiszteletem távolságtartásommal együtt megmaradt e jeles szakmával szemben. Nagy tisztességnek tartottam, főleg a kezdeti időkben, ha az ideggyógyászok konzíliumba hívtak. Igyekeztem minden tudásomat összeszedve megválaszolni a nekem feltett kérdést, bárkitől kaptam is. Egy-egy köszönésen kívül sosem beszéltem többé Falomby professzorral, bár még sokáig ő állt az intézete élén. Egyszer azután – már tudtam korábbról, hogy beteg, s azt is, hogy már más ott az igazgató – egy konzílium kapcsán megláttam őt, amint tehetetlenül fekszik az ágyán. Betegágyán, későbbi halálos ágyán. A saját osztályán, ott, ahol évtizedeken át ő osztotta a tanácsot, az utasításokat, a jó és rossz – többnyire rossz – jegyeket. Nem azért feküdt ott, mert ott volt protekciója, hanem mert szélütés érte, s az osztálynak ez volt az egyik profilja. A személyiség lassú, fokozatos megsemmisülése, a leépülés minden mozzanatának megélése annak számára, aki toronymagasan kiemelkedő műveltségéről, gyors gondolkodásáról, jó emlékezetéről volt híres – maga a pokol. Megérdemelt volna szebb halált. Bizonnyal voltak, akik kifelé megrendülve, belül elégtétellel és kárörömmel nézték, vagy nézték volna. Mások szánakoztak, sajnálkoztak. Én csak megdöbbentem. Ahogy ott feküdt, egy pillanatra mintha Apámat láttam volna.

      Nem akarom persze túlértékelni ezt az epizódot. Falomby professzor ugyanis csak egy epizód volt az életemben. Egy volt azok között, akik az orvosi gondolkodást alakították bennünk. Úgy láttam, ma is úgy érzem: sajnos kevesen értették meg, kevesen szerették. Ma már tudom: félelmetességével együtt valami olyat képviselt, amely felé valamennyiünknek törekednünk kellene. Az állhatatosságot, az állandó, magasra tett mércét, mellyel önmagunknak tartozunk.