Kislányként azt játszottam, hogy hercegnő vagyok. Mesebeli királyfiról álmodtam, aki jön majd hófehér lován és elvisz egy varázslatos tájra, ahol csobogó patakok mellett, kéz a kézben sétálunk időtlen időkig.

Gondolatban, ezeréves fák lombjai között kergetőztünk és ha úgy tetszett, pillangó képében átszeltük a tajtékzó hullámú, hatalmas óceánt is. Kastélyban éltem, álomvilágban. Rózsakertem volt igazi tündérekkel, akik hatalmas virágszirmokon hajtották fejüket álomra.. Apró manó barátaim, hatalmas szívükkel mindig mosolyt csaltak arcomra. Nesztelenül követték lépteimet, vigyáztak rám. Mindig számíthattam rájuk, sosem hagytak cserben.

Ma már nincsenek hercegek. Röpke életemből tovatűnt minden régi, szép mese. A leomlott kastélyból semmi sem maradt. Minden benne élő manó, a tündérekkel együtt elhagyott.. A hűs vizű patak rég üres mederré változott, csak néhány vízililiom lenyomata az, ami árulkodó jelnek ott maradt. Szerettem azt a mesevilágot. Ott nem ismerték a csalódást és a könnyeket, nem volt fájdalom vagy szomorúság. Még egyszer jó lenne újra gyermeknek lenni és abban a csodaszép világban elbújni egy rejtek helyre, hogy soha senki ne találjon meg. De már késő. Az idő visszafordíthatatlanul elvett tőlem mindent. Még a meséket is. Talán egyszer odaát, újra megtalálom. Reménykedem, hogy így lesz..

2008.01.29