Végre folyt. köv. Alig tudtam rálépni a lapomra, a gépem tele van vírussal és férgekkel (remélem nem másznak át a blogomba!); egy ilyen bigyót elindítottam, de ha már az irtásról van szó, rögtön a bankkártyám számát kéri. Ezt neked bankkártyaszám!
Nos, hogy a tárgyra térjek, és pontot tegyek végre a meisseni lány esetére (ami meglepőnek meglepő lesz; mulatságos nem) előbb egy kis kitérőt, ha úgy tetszik bevezetőt kell írnom. Ha pedig címet is kéne adnom neki – mint ahogy nem kell -, akkor az az lenne, hogy A továbbélő kommunizmus. De ez csak a bevezető bevezetőjének a címe lenne, mert a végének meg ez lenne: A továbbélő kapitalizmus. (Ez már a letűnt NDK-ra vonatkoztatva.)
Elég messziről fogom kezdeni.
2004.-ben a Magyar Királyi Posta elhatározta, hogy egységesíti a bélyegeit, vagyis ezután mind a levélre, mind a képeslapra 48 Ft.-os bélyeget nyálaztat a lakossággal. Legalábbis belföldre. De nem elég, hogy iszonyú ronda ízű enyvet használ, ráadásul nem nyomtat 48 Ft.-os bélyeget! Nyomtat viszont 38-ast és 10-est, és nyomtat 40-est és 8-ast, de 48-ast a világért sem! Ráadásul se a 8-ast se a 10-est semmire nem lehet felhasználni. Na, szóval itt lehet tetten érni azt a premisszát, hogy Mo-n a kapitalizmus alján, mint valami bűzös búvópatak tovább él a kommunizmus. Mint, ahogy a hajdani endékás kommunizmusban a birodalmi kapitalizmus. Minthogyha a polgáriság márványára ráhánytak volna néhány lapát földet és rothadó avart. Az endékás németek (mi tokosoknak neveztük őket akkor, merthogy be voltak tokosodva, de most már így utólag ennek a szinonimáját, vagyis úgy kellett volna neveznünk őket, hogy: a spórák) barátságos kiskocsmákban dülöngéltek a fapadokon (micsoda furcsa szó ez: fapad; mondjátok el sokszor egymás után, gyorsan), és közben mindenféle dajcs nótákat harsogtak, a kiskereskedések mind maszek kézben (többek között a Bakerei-ok, vagyis a pékségek; Konditorei und Backerei), a cipőboltokban igen jó minőségű Salamander bőrcipők, és így tovább, és így tovább.
Ezt a hosszú bevezetőt csak azért írtam, hogy elmondhassam: amikor a meisseni lány elment tőlünk, én is mentem dolgozni ám, akkor éppen reggel, vagyis a délelőttös műszakba. Na de jártam én éjszakára is dolgozni. Az éjszakás műszak végén pedig betértünk egy ilyen Bakerei-ba, a tulaj behívott minket a műhelybe, hátra a kemencékhez és pár schillingért finom, forró péksütit nyomott a kezünkbe. Esküszöm, mint abban a József Attila versben! Azok a péksütik: páros zsömlék, kiflik igaziak voltak. Nem az a vízízű puffancsok amiket most lehet kapni százszoros áron.
Szóval, ahogy Mo-n most tovább él a kommunizmus (na jó: szocializmus), úgy élt tovább akkor az NDK-ban a kapitalizmus a hétköznapok szintjén. Miközben vegytiszta kommunizmus volt! Egy velejéig romlott, fortélyos félelem igazgatta besúgó-állam! De volt itt néhány érdekes dolog. Vegyük például az éjszakás műszakot. Éjszakás műszakban, éjfélkor ebédet szolgáltak fel a munkásoknak! Még ma is élénken emlékszem egy éjféli-ebédre: két kövér fräulein tükörtojásokat süt izzadva, kapkodva valami szószhoz, mi meg csodálkozva nyeljük. A műhelyben egy sarokban cigaretta, kávé és kakaóautomata. Éjszakás műszak; egyszer a német munkások éjfélkor leálltak. Leültek az egyik sarokba, boroztak, sütiztek, énekeltek. Az ének mintha valami himnusz lett volna. Ezt csinálták reggel ötig. Mint később kiderült: aznap volt H. Adolf szülinapja.
Más. Munkásgyűlés. Munkásgyűlésen a gyár vezetői elől egy emelvényen, az egyik éppen elkezdi mondani a mondókáját, egyszer csak valaki a munkások közül belekiabál. Kitör a parasztlázadás. A munkások felváltva ordítoznak a vezetőség felé. Azok meg mennek össze! De, elvtársak, de elvtársak; valami ilyesmit motyognak. Na most vesd ezt össze avval ami itt van jelenleg. A mai magyar munkás nemhogy ordítozni, de még megmukkanni sem mer. Lekushadt fejjel robotol. A nagynéném Győrben nem mer elmenni táppénzre, mert ha elmegy kirúgják. (Anyu mondta.)
Szóval így valahogy. Miközben minden lakosra jutott egy besúgó. Vagyis az ország egyik fele teljesen normális, hétköznapi ordítozós munkás, a másik fele meg megfigyeli és besúgja. Volt olyan eset, mondják, hogy egy házaspár asszony fele volt a férje besúgója harminc éven keresztül, miközben két gyereket szült neki, etcetera. Ha pedig ez így volt, a matematika törvényei alapján nekem is kellett hogy legyen egy saját, különbejáratú besúgóm. Vagy egy stassi ügynököm. De vajon ki lehetett? Elona, akinek első látogatásakor csokoládét csókoltam a szájába? Vagy mindannyiunk testi-lelki barátnője Ingrid, akinek mindig minden egál volt, de nekem nem volt vele egál? Vagy Sophie, aki másnap reggel szégyenkezve kérdezte meg tőlem, hogy beszédes neve ellenére nem haragszom-e rá, hogy még sem szopik? Vagy Eva a görög lány, aki ennek ellenére Müller volt? Vagy Petra, Attila írigyelt csaja, akivel nyolc év múlva, már mint nős ember, sikerült lefeküdnöm, és akinek elég volt egyetlen nyalintás a csiklójára máris elélvezett, mint egy kisangyal? Vagy… vagy, de hagy ne soroljam tovább! Akkor most ki volt a stassi ügynöke?
Megtudhatjátok a következő részben.
