-: soman

 

Az utolsó színjátszós itteni naplóbejegyzésem óta eltelt közel két év.
Hogy mi történt azóta kis csapatunkkal?
2006-ban felléptünk még a bemutató előadáson kívül a Káli Vígasságokon, a Művészetek Völgyében Taliándörögdön, és részt vettünk a sümegi Regionális Faluszínpadi Találkozón.

 

Túlzás nélkül jelenthetem ki, hogy az „Én édes Katinkám” mindenhol óriási sikert aratott.
Köszönhető ez kivétel nélkül mindenkinek, aki valamilyen formában segítette az előadások létrejöttét. Akár amatőrbéli szereplőként, akár a ruhák beszerzésében, megvarrásában, vagy a jól sikerült díszlet korhű bútorainak kölcsönzésében.

 

2006 végén úgy döntöttünk, hogy következő évben folytatjuk egy új darabbal a szereplést, megőrizve a szentbékkállai - több, mint száz évre visszanyúló - színjátszás hagyományát.

 

Tudni kell, hogy már az 1900-as évek elején egy kántor tanító – Marx Viktor – nagy sikerű előadásokat szervezett a faluban. Annak idején forgószínpadot (!) épített a Kultúrházban, ami országos szinten is egyedülálló volt vidéki viszonylatban.
Marx Viktor hatalmas energiával rendelkezett. Olyan előadásokat valósított meg, amire méltán lehet büszke a falu a mai napig is.

 

Sokan azzal tréfálkoznak, hogy belém költözött a szelleme. (Ugyanabban a házban élünk, ahol valamikor ő is lakott.)

 

Jóleső ezt visszahallani, de megmondom őszintén, hogy nagyon nagy kihívást jelent a folytatás. A mai rohanó világban egyre kevesebb szerep jut a hagyományőrzésnek, az olyan programok háttérbe szorulnak, ami nem a pénzről szól. Összetartó kis csapat a miénk, de ízig-vérig amatőrök vagyunk. Olyan szereplői a színpadnak, akik ezt a hivatást nem az iskolapadban tanulták. Annak ellenére, hogy nálunk elsősorban nem a színészi kvalitások megcsillantása az elsődleges cél, bizton mondhatom, hogy akad azért pár tehetséggel rendelkező is a szereplők között. Van, aki karakteréből adódóan, de van, ki veleszületett képessége folytán a színpadra termett. Kicsiny álmok nagy megvalósítása ez.
Nagy szónak tűnik, de tényleg, nálunk a cél a közösség összekovácsolása. Hiszen egy apró falu jövőjének élhető sorsa ebben rejlik.
Legbüszkébbek arra vagyunk, hogy minden saját kútfőből történik. A helyi színészeken túlmenően a rendezés, a darabok is. A színdaraboknak is mindig van valamilyen helyi vonatkozású kötődése.
Minden társadalmi réteget képviselünk a közhasznú munkástól kezdve a doktornőig.
Házi szerzőként, és e kis csapat összefogójaként 2006 végén úgy éreztem, nagy nyomás nehezedik rám. Az „Én édes Katinkám”-nak a sikerét nehéz lesz felülüberelni.
De vajon kell-e, hogy ez legyen a cél?
Akkoriban többen jelentkeztek új tagnak felbuzdulva a sikerünktől. Örültem a megújuló szereplési vágynak, szerettem volna, ha minél többen részt vesznek közös munkánkban.
Megírtam a „Borbála korcsmája” című darabot még több szereplőre, azonban a kezdeti próbák során 2007 év elején fokozatosan lemorzsolódtak páran. Nem tudtuk folytatni a próbákat. Utólag már azt gondolom, hogy magával a darabbal lehetett baj olyan szempontból, hogy sokan nem tudtak azonosulni a helyzettel.
Talán nem vettem figyelembe, hogy itt nagy tekintettel kell lenni a közegre is, ahol a leendő előadás megvalósul. Egy vidéki színpadon elkerülhetetlenül szükséges a kellő hangulathoz - a közönség ízlésének eltalálásához - a darab beilleszkedése a környezetbe. Egyszerűen szólva nálunk népies ízeket kell a nagyérdemű publikum elé hozni, ha azt szeretnénk, hogy őszinte tapssal jutalmazzák előadásunkat.
Tanultam az előzőekből, nem adtam fel ilyen könnyen a dolgot, és megírtam a „Majdnem mese a kereki favágókról c. darabot, de rövid töprengés után úgy találtam, ez nem kellő súlyú ahhoz, hogy színpadra lehessen vinni.

 

Közben állandó problémát okozott – már amennyiben e pezsgés probléma lehet -, hogy vannak egyéb hagyományaink is, mint például a helyi Férfikör minden évben műsort szervez nőnapra, de hölgyeink is viszonozzák ezt a májusi Ivó napkor, amikor szokás megünnepelni a férfiakat mifelénk. Rendkívül nívós előadások ezek is, komolyan készülni kell rá hétről hétre, ezért nem egyszerű megterhelni több programmal a színjátszó szereplőket sem.

 

Már egy éve „dolgozott” a fejemben egy újabb darab egy betyáros ihletésű történetről. Rendkívül sokat olvastam utána a könyvtárban és az internetet végigböngészve, és szép lassan összeállt bennem a történet. Közben kiolvastam pár Móricz Zsigmond kötetet is, ami egyébként is nagy hasznomra vált. Gyorsan megírtam „Az utolsó káli betyár”-t , ám tanulva az előzőkből, mielőtt megmutattam volna a többieknek, elküldtem sógornőmnek, aki szigorú, és szerzőt nem kímélő szókimondású – és nem utolsósorban hozzáértő – kritikusomként legnagyobb csodálkozásomra nagyon pozitívan reagált vissza. Ő aztán tényleg ritkán beszél szuperlatívuszokban, ha irodalomról van szó.
Az ő közreműködésükkel a darab eljutott egy pesti neves színház híres színész-rendezőjéhez is, aki szintén lelkesen jelzett vissza.

Olyannyira, hogy elkérte a szövegkönyvet, egy esetleges pesti bemutatóra. Ehhez nem fűzök már nagy reményt, az "Én édes Katinkám" is elkerült pesti színházhoz, de mint megtudtam, ott is hasonlóképp működnek a dolgok, mint máshol kis hazánkban; a lapok előre le vannak osztva egy szigorúan zárt körben, bekerülni csak úgy lehetne, ha komaságba kerülnék valamilyen nagy muftival.

Ezek után összehívtam társulatunkat tavaly év végén egy közös ünneplésre, és a jövőnket illető megbeszélésre.
Miután a darabot elolvasták – legnagyobb meglepetésemre – a korábban távozásukat jelzők is jelezték, hogy szívesen részt vesznek továbbra is a közös munkában. Sikerült pár új tagot is meggyőzni arról, hogy igenis színpadon a helye!

 

Túl vagyunk két összeolvasáson. Nagyon nehéz ennyi embert összetartani. Már kezdtem én is elveszíteni a hitem, és feladni e vállalkozás újbóli megvalósításának lehetőségét, de a péntek esti próba után újra belelkesültem. Éreztem a régi hangulatot. Azt a csodást varázslatot, közös lelkesedést, vidámságot, ami korábban is jellemezte a próbákat. Hát nem jobb dolog ez, mint otthon a tévé előtt bambulva üldögélni, hagyva, hogy mindenféle agyzsugorító hülyeséggel tömjék tele az ember fejét?
(Tudjátok, hogy a televízió az egyik legnagyobb „gyilkosa” volt a régi, közösségi rendezvényeknek, programoknak? Az emberek sokkal többet összejártak, amíg nem létezett ez a népbutító eszköz a háztartásokban.)   

 

Nagyjából elosztottuk a szerepeket a karakterekhez. Egy aggályunk van, hogy nem lesz-e túl hosszú a darab ahhoz, hogy amatőr készségünk befogadja és megtanulja a rengeteg szöveget.
Most úgy látom, nem ez a lényeg. Bár titkon reménykedem abban, hogy megvalósul az előadás, már most azt mondom, hogy megérte.
Megérte, mert akármi is lesz, legalább amíg mi összejárunk, addig is megőrzünk valamit a múltnak abból a szelleméből, amiből táplálkozni tud közös jövőnk. (Hú, ez túl magasztosan hangzik, de mindegy, akkor is így van!)

 

Végezetül hozok pár kedves képet az „Én édes Katinkám” korábbi előadásából: