Történt egyszer, megboldogult ifjúkorom derekán, hogy összeakadtam egy lóval.
Nem volt e találkozás a véletlen műve, tekintve, hogy úgy gondoltam, a lovassport nemcsak, hogy elegáns, de remek farizom és combizom formáló is egyben.
El is mentem a közli lovastanyára, ahol egy két méternél is magasabb fiatalember egy Ritmus nevű rendőrlovat adott alám.
Ritmus olyan nagy volt, mint egy kisebb elefánt, szinte angol spárgában ültem rajta, de sebaj, akkor még hajlékony voltam és rugalmasak voltak az izmaim.

Léptettünk Ritmussal, mint Edward király fakó lován, csak mi körbe-körbe, futószáron, s nekem a legfontosabb dolgom az volt, hogy fenn maradjak a csődör hátán.
Nem is volt ez olyan egyszerű, mint ahogy hangzik, mert Ritmus gyakran legelészett menet közben – mennyire unhatta a banánt – és így folyton lógatta a fejét, aminek következtében engem az a veszély fenyegetett, hogy leszánkázok róla fejjel előre.
Be voltam tojva, na. Tibi – a lovász – tanítgatott, mondta azt is, hogy szorítsam a térdemmel, meg vágjam bele a sarkamat az oldalába, ha akarok valamit, de én már csak nem bántok egy lovat!

Ritmus nyilván kezdett bedilizni a körben járástól, mert egyszer csak feldobta méretes farát.
Galád módon le akart vetni, de én nem hagytam magam, megkapaszkodtam a gyeplőben, és – fogalmam sincs, hogy hogyan – de fennmaradtam a hátán.
Ezek után baktatott tovább, mentünk még egy kört, majd újra felhajította a farát – én akkor kiröhögtem – aztán hirtelen taktikát váltva az elejét vágta az ég felé, amire persze nem számítottam.
Úgy repültem, mint a győzelmi zászló, aztán nagyot nyekkenve értem földet.
Szerintem akkor a ló röhögött.

Tibinek sem kellett több, látva, hogy életben maradtam, úgy dobott vissza a lóra, mint a pelyhet, nem volt apelláta.
De az már nem volt az igazi. Nem bíztam többé a lóban. Végigszenvedtem a maradék fél óra száronvezetést, aztán elhatároztam, hogy lemondok a lovassportról, mert engem nem bírnak a lovak.

Aztán mégis visszamerészkedtem.
Mondtam Tibinek, hogy adjon valami kisebb lovat.
Hja. Megkaptam Pannát.
Az egy kis ló volt.
Annyira kicsi, hogy majdnem leért róla a lábam.
A hasa alatt tapsolni tudtam a talpammal. Nem viccelek.
Ezt már komoly kicseszésnek éreztem, ezért megsértődtem, és többé a lovastanya felé sem néztem. Azóta tudom, hogy nem tudok lovagolni.