'a boldogság titka vágyakozás nélkül gyönyörködni'
(bradley)

állok a peronon, integetek. elmegy a vonat, a nyár, tél jön, hó, és nagy hidegek. látom ahogy elmegy ő is. ha vissza is jön még, érzem a jeget, bár fülledt most a nyári szivem; kapaszkodnék, futnék a vonat után, költöznék délre, mint a vadludak. mégsem mozdulok, mégsem mozdulhatok; próbálom elrakni magamban a hangulatot.

(tegnap vele voltam
ma vele vagyok
holnap is vele leszek
vele alszom és vele ébredek
csalás nélkül ismétlődő csoda
haramadnap, és mindegyik napon
hetednap se pihenek
ott végződőm ahol ő kezdődik
belőlem mindig ő lesz
belőle mindig én)

hiszen élek, megtanulhattam, hogy mindig csak ott lehetek, ahol vagyok.
de most megtanulhatom hogy még ott sem lehetek igazán.
tudhatnám, hiszen élek, hogy nem lehet változtatni rajta: akkor sem, azóta sem, és most sem lehetek se több, se kevesebb mint önmagam. nem csaphatom be az időt még mindig, hiába rohanok elé unos untalan.

(kimegyek elé az állomásra, végigfutok az utcán, a meggyfák alatt ott a piac tér; majdnem hét percel hamarabb érkezem. vagy a buszmegálló, amifelé az utat le lehet vágni, a keresztnél. három perc. naponta hét, vagy három percel többet látom. az ebédszünet is feláldozható; tíz perc. ez már majdnem húsz. húsz perccel csapom be az időt; húsz perccel több az, ami úgyis megtörténne; ő is végig jönne a piactértől a meggyfák alatt az állomásra, oda érne a buszmegállóhoz is, és az ebédszünet után, ha vége a napnak, úgyis találkoznánk. húsz perc. húsz perccel több szerelem. húsz perccel több az életem. húsz perccel hamarabb halok meg.)

mert ahogy megyek az utcán, pedig megyek az utcán, ahogy itt vagyok, pedig még itt vagyok, szakadatlan visszavágyok ide.

ahogy vele vagyok, pedig így vagyok vele, amikor vele vagyok, pedig mindig vele vagyok, szakadatlan visszavágyok hozzá.

most megtanulhatom, hogy semmi sem igazán az enyém.
amit már régen tudhattam volna, hiszen élek.

mert nem lehet megint az enyém, ami az enyém, nem lehet mindig az enyém ez sem, mint semmi más. váratlan kalandom a nyári vonattal, telefonom nem fogadott hívása, kávém mellett a megmaradt cukor, az ablakból csillogó szökőkút, a dombon kigombolt ing, versek gyűrődése, egymásba fonódó félszavak, a percek tapintható változása, könyvek vízesése, a tenyérben szunnyadó megoldás, az a csók, és a másik csók, az ami nem csók, a szallag végén sistergő csönd, a halkan félre álló múlt, ő az állandósult jelenidőm, és a felriadt éjszakákon nyakamba csöpögő idő...

sose kínzott jobban a vágy utána, mint most, hogy az enyém. mert nem lesz többet az enyém soha.

üres pogyásszal jöttem ide, könnyedén, és most verejtékezve cipelem éppoly üres pogyászomat.

mit vettek el tőlem, hiszen nem is volt semmim? mért félek, hiszen nem bánthat senki? mi változott, mikor nem is változik semmi?

(állok a tükör elött, szellő emlékekkel, illat álmokkal; érzem ahogy kilibbennek belőlem, és azt is, ahogy belibbennek, és betöltik a bennem lévő űrt. nyitott ablak vagyok, tiszta üveg, bennem átfolyik az élet kék óceánja)

megint szegényebb lettem azzal, amivel mindig szegényebbek leszünk, hiszen élünk: az idővel. csak az időt színültig töltött semmivel, a vágyaimmal lettem újra gazdagabb.

állok a peronon integetek. elmegy a nyár, tél jön majd, és nagy hidegek. szegényedek vele is, gazdagodok vele is. görcsösen össze szorított tenyeremet szétnyitom; és zuhanok, tudom, amilyen magasra vitt olyan mélyre, bele a porba, vissza, oda ahol még sosem voltam.

elötte is így volt, megtanulhattam volna már, hiszen élek. vele is másképp lesz, tudhatnám, hiszen élek.

mosolyomban bujkál a szerelem; mozdulataimban még ott a félelem; a leltár nem lehet kész soha, csatázok, de nem nyerhetek, nem bukhatok el, nézem ahogy mennek a semmibe a sínek:

hiszen itt sem tehettem mást csak éltem.